Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-302

Âz országgyűlés képviselőházának Három csoportba oszthatnám a magyar külpolitikának az -elmúlt évtizedben kifejtett akcióját, hiszen a visszapillantásra ennek az évnek költségvetése talán azért alkalmas, mert éppen tíz esztendő telt el azóta, hogy ez az önálló magyar külpolitika nemzetközileg működik. A három cél közül az első a következő volt: Mindent el kellett követnünk, hogy azt az abroncsot, amelyet a békeszerződések a magyar állam teste köré kovácsoltak, valahogyan megtágítsuk és megszüntessük az izolációnak azt a deprimáló érzését, amely minden magyar külpolitikai kérdést kísért. A második célkitűzés volt az, hogy szívós és kitartó munkával kellett követelnünk mindazoknak a jogoknak a valódi és tényleges érvényesülését, amelyek magukban a békeszerződésekben foglaltattak. (Mattá Árpád: Ügynevezett!) A békeszerződések legnagyobb részben a magyar államra nézve anynyira kedvezőtlen intézkedéseket foglaltak magukban, hogy annál jogosabb és morálisabb igénye volt a magyar államnak arra nézve, hogy a békeszerződésnek azok az intézkedései, amelyek valahogyan a magyar szempontoknak kedveztek, a maguk teljes egészében érvényesüljenek. S itt meg kell jegyeznem, hogy nemcsak a békeszerződésre gondolok, hanem azokra a szerződésekre is, amelyekben a magyar állam nem szerepel compaeiscens szerződő fél gyanánt, amelyekben azonban érdeke van a magyar államnak, t. i. az úgynevezett kisebbségi szerződések. A harmadik célkitűzése a magyar külpolitikának a jelenlegi helyzetben csak az lehetett, hogy akciót kellett indítanunk a békeszerződések megváltoztatására, mert ez a békeszerződés gazdaságilag életképtelen formában szabta ki Magyarország jelenlegi testét (Ügy van! Ügy van! jobb felől!) és más vonatkozásokban is olyan igazságtalanságokat tartalmazott, amelyekért a felelősséget tartósan a győztes államok csoportjai sem viselhetik, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) annál kevésbbé, mert hiszen ennek a békeszerződésnek számos intézkedése szembenáll azokkal a háborús célokkal, amelyeket éppen a szövetséges és társult államok tekintettek magukénak és amelyeket kifejezetten még a háború alatt közöltek a központi hatalmakkal. Hogy miként kapcsolódott bele a magyar külpolitikai akció e három célkitűzésnek megvalósításába és hogyan vette fel a küzdelmet azzal a nemzetközi rendszerrel, amelyet magával szemben talált, ez a magyar külpolitika elmúlt tíz évének a története és ennek méltatása és bírálata fogja a t. képviselőházat arra indítani, hogy ennek a tárcának költségvetését a magáévá tegye, vagy ne tegye a magáévá. Én röviden vázolni kívánom azokat a főállomásokat, amelyeket külpolitikánk a céljainak megvalósításáért folytatott küzdelmében már eddig is elért. Az első cél tehát az izoláltság megszüntetése volt. Bár fényesnek nem, de annál tökéletesebbnek mondható izoláltságunk megszüntetésére az első lépés volt a Népszövetségbe való belépésünk. A Népszövetségbe való belépésünk tette lehetővé azt, hogy együttműködjünk céljaink érdekében azoknak a nemzeteknek társaságával, melyek a Népszövetségben egyesülve vannak. Együtt dolgoztunk a Népszövetség különböző szerveiben gazdasági, politikai és financiális közös célok megvalósítása érdekében és nem- mulaszthatjuk el, hogy hálásan meg ne emlékezzünk: arról, hogy a magyar pénzügyi 92. ülése 1929 június S~ân

} hétfőn. 323 konszolidálás terén a magyar állam tagadhatatlanul sokat köszönhet a Népszövetség állásfoglal ásának. (Ügy van! jobb felől.) A Népszövetségben azonban, sajnos, nem érvényesül a nemzetek társaságának egyenrangúsága. A homogénnek látszó társaságon belül csoportok vannak. Az előbbi győzők csoportjai bizonyos módosulással ma is fennállanak és a népszövetségi okmányban úgy a közgyűlés, mint a tanács határozataira nézve előírt egyhangúság eleve kizárja azt, hogy érdemileg helyes ós objektív jobb intézkedés az esetek nagyobb részében valóban érvényesüljön. Ha a jövő történetirója meg fogja írni a Népszövetség első 10 esztendejének történetét, a népek lelkiismeretének nem nagyon sok oka lesz arra, hogy büszke legyen, (Ügy van! jobbfelől.) mert látni fogja, hogy a mérleg egyik serpenyőjében milyen csekély érdekek voltak azok, amelyekért feláldoztak olyan hatalmas eszméket a mérleg másik serpenyőjében, amelyeknek diadala nemcsak a győzők csoportjának, hanem a civilizált emberiség együttélésének szempontjaiból is szentek. (Ügy van! Ügy van! Taps jobbfelől.) Ámde ismerjük el, hogy a Népszövetség hibái: a gyengeség bűnei és megerősödésével valószínűleg morálisan magasabb szerepet fog betölteni a népek életében. Csakhogy Magyarország nem ér rá várni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Magyarországnak tehát a Népszövetvetségben szerzett tagságán felül igyekeznie kellett kilépni abból az izoláltságból, amelyben létezett. Itt ez alkalommal megint meg kell emlékeznem arról, hogy Olaszország volt az a kultúrnenrzet, amellyel Magyarországot a múlt tradíciói és a kultúra számos szála kapcsolta össze, (Éljenzés és taps jobbfelől.) és amely a túlsó oldalról először nyújtott békejobbot Magyarország felé, A Duce kiküldöttjének, Grandi államtitkárnak (Éljenzés jobbfelől.) látogatása újabb megpecsételése volt annak a szívélyes viszonynak, amely nem két kabinetet, nem két kormányt, hanem két nemzetet kapcsol össze. Külpolitikánk akciója továbbra is ebben az irányban halad. Ma azt lehet mondani, hogy Magyarország^ viszonya az összes európai államokkal normális, egyes európai államokkal pedig szívélyes. A legutóbb nálunk járt Zalesky lengyel külügyminiszter (Éljenzés jobbfelől.) baráti szavai még ma is fülünkbe csengenek és újabb bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy bár a nemzetek kapcsolatában az érdekek nem mellőzhetők, sőt az érdekek ellentéte mellett ilyen kapcsolatok el sem képzelhetők, de éppen olyan fontos tényezők a népek közötti kapcsolatban a régi tradíció, a múltból öröklött kölcsönös rokonszenv. Nem kívánom ez alkalommal szó nélkül hagyni azt sem, hogy a magyar közvélemény felfogása szerint Franciaországhoz való viszonyunk az utóbbi időkben javult, mert sem a francia társadalmi közvéleményben, sem a francia sajtó állásfoglalásában nem találjuk többé azt az animozitást, amely, sajnos, legjogosabb aspirációinkkal szemben az utolsó tíz esztendőnek legnagyobb részében mutatkozott, így talán nem utópisztikus az a reményünk sem, hogy a jövő fejlődés közelebb fog bennünket hozni ahhoz a nagy kultúrnemzethez, amelyben a múltnak ideáljai annyiszor voltak közr sek á magyar nemzet ideáljaival. Ugyancsak hinnünk és remélnünk kell azt, hogy azok a gazdasági vagy inkább kereskedelempolitikai nehézségek, amelyek Magyarországot régi szövetségesétől pillanatnyilag elválasztják, el fognak tűnni és helyet fognak adni olyan bensőbb viszonynak, amelyet már a múltból való át-