Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-295

Az országgyűlés képviselőházának 2 nek tarthatatlanságát és akármilyen útonmódon olyan intézkedést tesz, amely megszünteti ennek az adónemnek igazságtalan részét. Súlyos teher van az adózó társadalom vállain egyébként is, azt nem kell még ilyen módon is megterhelni, még jobban elkeseríteni azoknak az amúg^is rossz sorsban élő embereknek életét. Hogy ez megtörténhessék, határozati javaslatot vagyok bátor beterjeszteni, amely a következőképpen szól (olvassa): «A kénviselőház utasítja a pénzügyminisztert, hogy az adómentes létminimum teljes adómentességéről és a keresetiadónál megállapított létminimum összegének felemeléséről törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé». Várom a pénzügyminiszter úr belátó intézkedését, mert ezrek és ezrek epekedve várják ezt az intézkedést, amely ilyen módon segítene rajtuk. Amikor az adóterhek súlyosságáról beszélek, meg kell említenem azt is, hogy milyen életviszonyok között él különösen az ipari munkásság. A földmíves lakosságról már előttem szólott képviselőtársaim beszéltek, azért én ezt a témát nem érintem. Szólnom kell azonban arról, hogy a különböző iparágakban mennyire el van hatalmasodva a kapitalizmus s éppen a rossz gazdasági viszonyokat kihasználva menynvire visszaél evvel a helyzettel. A kormányzat részéről evvel egyáltalán semmiféle szembehelyezkedés nem történik, sőt még azt is merem állítani, hogy a kormány nyújtott nagyon sok esetben példát arra, hogyan és miképpen kella munkásságot kizsákmányolni. (Rothenstein Mór: Ügy van!) Akár a vasiparban, akár a faiparban, vagy a építőiparban alkalmzott, avagy éppen a legszomorúbb^ életviszonyok között lévő munkások, a téglagyári munkások helyzetét vizsgálom, kitűnik az, hogy mérhetetlen kizsákmányolás folyik. Mert a textil ipar, a vegyészet és a többi más iparág munkásai ebben a rettenetes, kétségbeejtő gazdasági helyzetben nem tudják érdekeiket úgy megvédelmezni, mint ahogyan az egyébként szükséges volna. A kapitalizmus visszaél a helyzettel, visszaél különösen azért, mert tudatában van annak, hogy a kormány részéről nem történik semmi, sőt nem is tehetne a kormány szemrehányást a magániparnak, mert azonnal megkapná a magánipartól a választ, hogy elsősorban saját üzemeiben, saját munkatelepein teremtsen olyan munkaviszonyokat, munkabéreket, amelyek kevésbbé adnak okot a panaszra. Hiszen nem egyszer tettük szóvá, hogy milyen kizsákmányolás folyik a nehéz vasipari telepeken, különösen, hogy az ózdi vasgyárban milyen mértéktelen módon zsákmányolják ki a. munkásokat. De nem is kell vidékre menni, itt Budapesten és Budauest környékén is a leerkétségbeejtőbb munkabérviszonyok között találjuk a munkásokat. Iparilag képzett szakmunkásoknál nem ritkaság a 40—45 filléres óránkénti bér és ha valaki már 60—70 filléres óránkénti keresetig jut el. ezt már csak úgynevezett akkordrendszer mellett keresheti meg és már csak nagyon kiváló, jól képzett ipari szakmunkások azok. akik egy pengős órabért vagy egy pengőn felüli órabért tudnak elérni. Es ha ezzel szembeállítjuk, hogy mi a mai szükséglet, mennyi egy munkáscsaládban a legprimitívebb emberi élet fenntartásához szükséges összeg, akkor kiderül, hogy a felét sem keresik meg annak az összegnek, amely a legprimitívebb módon való megélhetéshez szükséges. Állandó lemondások, állandó nélkülözések között van még az a munkás is, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy munkát, kapott és dolgozni tud. Méltóztassanak elképzelni tehát, milyen 95. ülése 1929 május 17-én, pénteken. 431 sorsban és helyzetben vannak azok a munkások, akiknek nem jut munkaalkalom. Pedig mostanában bizony nem egy-két hetet, nem egy-két hónapot, hanem nagyon gyakran egy-két esztendőt is munka nélkül kénytelenek ezek eltölteni.. Ha azt vizsgálom, hogy az állam saját munkásainak helyzetét miként bírálja el, miként kezeli saját munkásait, szomorú tapasztalatokra jutok. Például a keresekedelemügyi minisztérium kötelékébe tartozó diósgyőri vasgyárban, az államvasúti főműhelyekben, javítóműhelyekben, fűtőházakban, vagy például a pénzügyminiszter úr hatáskörébe tartozó dohánygyárakban, bányászatnál, a fémkohászatnál alkalmazott munkások helyzetét vagy ha akár az államnyomdát veszem is figyelembe, azt az iparágat, amely kollektív szerződéses viszonyok között él, mit látok? Éppen az állam az, amely szembehelyezkedik evvel a szerződéses viszonnyal és éppen az államnyomdában tagadják meg a kollektív szerződéses viszonyt. (Rothenstein Mór: Erről még beszélünk!) Avagy ecseteljem-e a pénzügyminiszter úr hatáskörébe tartozó művégtaggyár helyzetét,^ ahol elspekuláliák az előirányzott összeget és amidőn nincs elegendő pénz a munkások fizetésére, akkor egyszerűen megrövidítik a munkaidőt, és hat, sőt ötórás munkanapok mellett kénytelen a munkás hónapokon keresztül dolgozni? Egyszerűen azt mondják; gyárbőVítéere, berendezésre elfogyott a pénz, a minisztérium nem irányoz elő többet, tehát így a munkabéreken kell most már takarékoskodni. Nem törődnek azzal, hogy amikor amúgy is alacsony, egészen silány bérek vannak, amelyek mélyen alatta állnak annak az egy pengőnek átlagos viszonylatban, mi történik az ilyen keresetű munkásokkal, különösen akkor, amikor még a rendes nyolc órát sem tudják kidolgozni, hanem csak öt-hat órán keresztül dolgoztatják őket. Avagy pedig beszéljek arról, hogy mit művelnek a honvédelmi minisztérium kötelékébe tartozó állami autógarázsokban, ahol esztendőkön keresztül hiába mindennemű kérés, minden kérést ridegen elutasítanak, nem veszik figyelembe, hogyan rohan az élet, hogyan drágulja megélhetési Ezt mind figyelmen kívül hagyják és mert nincs előirányzásba munkások munkabérén egyáltalán nem javítanak, holott — nem szemrehányásképpen mondom, de tényként kell megemlítenem — az állami tisztviselők fizetést az alatt az idő alatt már többízben rendezték és mindig találtak módot, lehetőséget arra, hogy előteremtsék azt az összeget, amely erre szükséges, de sohasem találtak módot és lehetőséget arra, hogy a munkások bére is legalább abban az arányban emelkedjék, amilyen arányban a tisztviselők fizetése emelkedett. Nem csoda, ha a magánipar ilyen körülmények között visszaél a helyzettel, mert látja ezt a jó példát maga előtt. Látja a munkaidőben, munkabérben az állami kizsákmányolást, ő maga is ezt végzi, mert tudja nagyon jól, hogy a kormánytól, a törvényhozástól szemrehányást egyáltalán nem kaphat. Ez az, amire az önök szíves figyelmét kénytelen voltam felhívni. Nem merem mondani, hogy reménykedem, mert itt majdnem minden reményről le kell mondani, de mégis talán belátja a Képviselőház ennek a helyzetnek is a tarthatatlanságát, belátja azt, hogy nemcsak hangzatos jelszavakkal kell a munkások mellé állni, hanem a munkások sorsán hangzatos jelszavak nélkül tényleg segíteni kell, különösen a mai időkben, a mai viszonyok között, amikor az élet olyan borzalmasan nehéz és kétségbeejtő. Áttérek a költségvetés egy másik ágazatára, a beruházásokra, amelyek szorosan ösz-