Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-286

32 Az országgyűlés képviselőházának gyónt szereznek, tehát átmentik a vagyonukat — az állam az általános szabály alól felmentést adva, lemondjon az illetékről. Hivatkozott a t. képviselőtársam a valorizáció^ kérdésére, hogy a takarékpénztárba betett összegek elértéktelenedtek s mi magasabb szempontból: a hitelélet szempontjából tehetetleneknek nyilvánítottuk magunkat abban a tekintetben, hogy ezeknek az embereknek valami segítséget tudjunk adni, a takarékbetétek valorizációját elutasítottuk magunktól. Hivatkozott igen t. képviselőtársam a megszállott területről idejött egyénekre, köztisztviselőkre és elmondotta, hogy micsoda labdázásnak van kitéve egy-egy ilyen köztisztviselő a népjóléti és az illető szakminisztérium között. Én ezt a képet még teljesebbé teszem, ha utalok arra, hogy a gyakorlat odafejlődött, hogy egy ilyen köztisztviselő csak akkor kapott települési engedélyt, ha hivatalosan lemondott mindennemű igényéről a magyar állammal szemben. (Ügy van! a baloldalon.) Hát, t. Ház, bocsánatot kérek, ha egy^ szegény köztisztviselő, esetleg 25—30 évi szolgálat után, (Jánossy Gábor: Kényszerhelyzetben!) átjön ebbe az országba kényszerhelyzetben, mert a magyar állameszme képviselete következtében ott gyűlöletessé lett, mert a magyar állameszméhez való hűsége következtében ott üldözötté lett és akkor a határon lemondatják őt arról a megszerzett igényéről, amelyet nehezen befizetett, levont fillérei útján még magánjogi címen is megszerzett: akkor pszichológiailag nagyon nehéz elfogadtatni az ilyen emberrel egy olyan javaslatot, amely azok számára, akik átmenteni tudták a vagyonukat, idebenn privilégiumot akar biztosítani. De, t. Ház, az én t. képviselőtársam nagyon természetesen nem is meríthette ki az eseteknek egész légióját. Itt van azoknak az esete, akiknek külföldön volt vagyonuk és a jóvátételi számlára ezt a vagyont elkobozták- Kérem, mi törvényt hoztunk ezelőtt hat, vagy nyolc évvel, nagyon jói emlékszem rá: egy indemnitásba lett egy szakasz becsúsztatva, amely mindennemű bírói kártérítési igényt ezeknek az embereknek megtagadott és lehetetlenné tett. Hát t. Ház, ezek is csodálkozni fognak akkor, ha az ő vagyonukat, ingatlan vagyonukat, értékpapírjaikat, számlaköveteléseiket a külföldön a háború után egyszerűen elkobozták, jóvátételi számlára írták, és annak ellenére, hogy a szerződés értelmében ennek a megtérítése irányt igényük lett volna a magyar állammal szemben, a magyar állam kizárta ennek az igénynek az érvényesítését: most azt látják, hogy olyan egyének, akik átmentették a vagyonukat részben vagy teljes mértékben, a magyar államtól privilégiumot kapnak a mindenkit kötelező illeték fizetése alól. Hiszen, t. Ház, ezeknek a kategóriáknak felsorolását én folytathatnám tovább is. Beszélhetnék a hadirokkantakról, a hadi özvegyekről és a hadi árvákról. A Károlyi-vagyon felhasználásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával rámutattam arra a szégyenteljes helyzetre, amelyben ma Magyarországon a hadirokkantak, hadi özvegyek, de leginkább a hadi árvák részesülnek. Milyen legyen az ő lélektani helyzetük, ha azt látják, hogy velük szemben a magyar törvényhozás a nem tehetem, a non pussumus, a tehetetlenség álláspontjára helyezkedik és itt keresi és megtalálja a kártérítést, vagy legalább is egy bizonyos fokú kártérítés lehetőségét? Méltóztassék elképzelni, t. Ház, hogy román megszállás volt, a román megszállás alatt kirabolták a gyárakat, a gazdákat, elvittek rettenetes mennyiségű értékeket. És mit csinált a magyar állam I A miniszter286. ülése 1929 május 1-én, szerdán. elnök úr Londonban Titulescuval való tárgyalása alkalmával egyszerűen azért, hogy a szanálási tervet lehetővé tegye, lemondott arról a kártérítési igényről, amelyhez nekünk a törvény és a békeszerződés értelmében feltétlenül jogunk volt. A szegény gazdától kezdve egészen a gyárosokig, akiknek kisgazdaságát kirabolták és nagy gyárberendezéseit elvitték, mit érezhetnek akkor, ha velük szemben megkövetelik, hogy szótlanul és némán tűrjék, hogy a magyar kormány és a magyar törvényhozás egy nagyobb cél érdekében lemond jogos igényeikről, most pedig azt látják, hogy egy legszűkebb kis kategóriára vonatkozólag kártérítési lehetőséget biztosít törvényhozási úton. Senkinek eszébe sem jutott, illetőleg eszébe jutott, de a kormányzat elhárította, hogy azok a hadikölcsönkötvényesek s azok, akik elvesztették a vagyonukat a jóvátételi számlán és azok, akik szenvedtek a román megszállás alatt, valamikor adójukat fizethessék ezekkel a hadikölcsönkötvényekkel vagy egyébb bonokkal, vagy papírokkal az államnak. Ha már nem tudtunk nekik kártérítést adni, senkinek sem jutott eszébe az a gondolat, hogy megengedjük nekik, hogy legalább adóban, amikor újra relációba kerülnek, mint polgárok, az állammal, az ő elvett vagy elvesztett vagyonukért az államnak papírral tudjanak fizetni. Itt a kártérítési igényt, kártérítési Iehetőséséget törvényhozásilag akarjuk szentesíteni. Most már ezen elvi alaptól eltekintve, van egy külön súlyos aggályom ez utolsó rendelkezéssel szemben. Nem az történik, hogy precízen felsorolva az eseteket, megállapítjuk, hogy az általános kötelezettség alól kik lesznek mentesítve ingatlanszerzés esetében, hanem rábízzuk a mindenkori pénzügyminiszter úrra, hogy ő válogassa ki a méltányosság szabálya szerint azokat, akiknek illetékmentességet biztosít. (Csik József: Még csak nem is a miniszteri tanács !) Annyi függő ember van ebben az országban, (Graeffl Jenő : Mindenki !) mindenki — nagyon helyesen mondja t. képviselőtársam,^— hiszen nem mer senki levegőt szívni a hatóságok előzetes vagy utólagos jóváhagyása nélkül ; most pedig megint kreálunk lehetőséget arra, hogy a kormány kegyétől, a pénzügyminiszter kegyétől függjön, hogy ki részesíttessék előnyben és ki nem. Én ismerem az igen tisztelt pénzügyminiszter úr személyét és gondolkozását. Ez neki éppen olyan odiózus feladat, mint amilyen odiózus maga az egész elgondolás. De hát akkor miért iktatjuk törvénybe? Mi teszi ezt a rendelkezést sürgőssé és szükségessé, hogy siessünk ezt törvényre iktatni ? Mint látom, itt nem arról van szó, hogy a legkisebb embereknek, a legnagyobb nyomorral küzdő embereknek jöjjünk segítségére ezen általam nem helyeselt úton, mert hiszen például az a tisztviselő, aki ott a megszállott területen valamikor a maga fizetéséből, talán kis örökségéből egy házat szerzett és kénytelen volt ezt a házát eladni, ennek a szakasznak alapján nem fog illetékmentességhez jutni akkor, ha idejön és házat akar venni, mert óvatosan becsúsztatták azt is, hogy «hasonló gazdasági jellegű ingatlan». Nem tudom és t. képviselőtársaim sem tudják, mit jelent az, hogy «hasonló gazdasági jellegű ingatlan». Nyilvánvalóan nem vonatkozik lakóházakra, mert ha erre vonatkozik, akkor nagyon szerencsétlenül van megszövegezve. Ez nyilván valóan vonatkozik erdős, mezőgazdasági birtokokra és arra, hogy hasonló gazdasági jellegű ingatlant vegyen. A másik rendelkezés, amely miatt kifogásolom ezt az egész elgondolást, az, hogy nincs közelebbről megjelölve, mi az, hogy «közhatalmi kényszer következtében». Nagyon jól tudjuk, hogy voltak egyének, akiktől közhatalmi kényszer