Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-293
Az országgyűlés képviselőházának 2t engedjük me°- korlátozás nélkül a névmagyarosítást, hogy egy pár Rákóczi is volt a körúton. (Pakots József: Ízléstelenség!) Erről az egész ügyről nagyon értékes tanulmányt írt Lengyel Zoltán volt képviselőtársam. Tanulságos könyvében nemcsak magával ezzel a kérdéssel foglalkozik és megszívlelendő irányelveket állít fel, hanem megjelöl mintegy tizenötezer magyarosításra alkalmas nevet is. Súlyt helyez arra is, — én magam is hangsúlyozom, mert ez is fontos lenne — hogy gyermekeinknek lehetőleg magyar keresztneveket is adjunk. (Egy hang a középen: Például Zoltán!) En mind az öt fiamnak magyar nevet adtam. (Éljenzés.) T. Képviselőház! Nem beszélek másról, csak mee-említem a nagy magyar álmodozót, az ujságírófejedelmet, boldogemlékű Rákosi Jenőt, aki nem egy vezércikkben állott oda ezen igaz ügy mellé, buzdított, lelkesített, propagandát csinált ennek az ügynek, sajnos, nem azzal az eredménnyel, ahogy ő szerette volna. De a lényeg — amint mondottam — az, hogy a nevünk is tegyen tanúbizonyságot a mellett, hogy magyarok vagyunk és magvarok is akarunk maradni mindörökre. Rátérek most a belügyi tárca körébe tartozó egy másik kérdésre: Pest vármegye kettéosztására. Csak röviden fogok most már az egyes témákkal foglalkozni, mert a rendelkezésemre álló idő már nagyon kevés. (Halljuk! Halljuk!) A belügyminiszter úr nagyon helyesen és bölcsen fejtette ki egyik beszédében, hogy ezt az óriási területet, Pest vármegyét mai formájában nem lehet fenntartani. Vannak itt olyanok, akik a tradíciókra és nem tudom mire hivatkoznak. Ez sem helytálló érv, mert a mai Pest vármegye nem ezeréves, hanem alig pár évtizede egyesült. Én nagyon helyesnek tartom az igen t. belügyminiszter úr szándékát: tessék ezt a vármegyét éppen a jó közigazgatás érdekében kettéosztani, A kettéosztásnál viszont veszekedések, vitatkozások vannak a megye székhelyét illetőleg. En ezen a téren protekciót nem ismernék. Nem ismernék mást, mint tisztán a közérdeket. Ügy kell megválasztani a vármegye székhelyét, — a megye alső részéről van szó — hogy az minden községhez lehetőleg közelfeküdjék, vagy legalább is könnyen megközelíthető legyen. En nem teszek propozíciót, nem akarok hazabeszélni, (Derültség.) de utóvégre Petőfi Sándor szülővárosának is tartozunk azzal, hogy megyeszékhellyé emeljük. Áttérve a földmívelésügyi tárcára, egy kedvenc témával óhajtok foglalkozni, és ez a mezőgazdasági munkáskérdés. Nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy a magyar mezőgazdaság súlyos válsággal küzd. A gazdasági válságnak nehézségét és mondhatom, most már borzalmát nemcsak ez a társadalmi osztály, hanem miden társadalmi osztály érzi, leginkább érzik azonban talán a mezőgazdasági munkavállalók százezrei. Az ipari munkásságról történt már megfelelő szociális gondoskodás, de a magyar föld derék munkásairól mintha kissé megfeledkeztek volna. Pedig különösen a szociális jótétemények nyújtásánál kell az egyenlő elbánás elvét a legszigorúbban betartani, mert kiszámíthatatlan erkölcsi és anyagi károkat okozhat az, ha az egyik társadalmi osztályt mostohább elbánásban részesítik, mint a másikat. (Igaz! Ügy van!) A jövőben nagyon megbosszulná magát, ha annyira rövidlátók lennénk és nem ismernők fel a magyar mezőgazdasági munkavállalók mai szomorú, válságos helyzetét. (Ügy van! Ügy van!) Mert tagadhatatlan tény az, hogy a magyar földmívelőnépnek 1 ülése Í929 májúé\ 10-en, szerdán. 289 nagy a szegénysége. (Ügy van! Ügy van!) Lehet mondani, hogy mostoha az ő sorsa. (Igaz! Ügy van!) Az elemi csapások nemcsak a gaz^ dát sújtják, de érzékenyen érintik a földettúró szegény napszámosembert is. Pedig eddig is vajmi kevés bére volt ennek a munkásrétegnek, mert nem adhatott a gazda sem többet, s nehezen tudott kijönni a gazda is, meg a munkás is. Most már azonban nemcsak azért panaszkodnak, hogy a munkabér, a napszám nincs arányban a teljesített nehéz munkával, hanem azon sopánkodnak és siránkoznak, hogy nincs megfelelő munkaalkalom. (Igaz! Ügy van!) Sokaknak nincs ma már meg otthon a megélhetése, és számos helyen hétszámra nem kerül meleg étel az asztalra. A kenyérből is alig futja, a karéj is mindig kisebb meg kisebb lesz, mert ez a társadalmi osztály nem ismeri az egykét, ennél a társadalmi osztálynál ma is Istenáldásnak nevezik a sok gyereket. Van is a legtöbb háznál egy szakajtóra való, csak az a baj, hogy ezek nagyon éhesek. Aztán ruhára sem telik, valóban folt hátán folt az a ruha, amely az elégtelen táplálkozás következtében legyöngült testüket takarja. (Reisehl Richárd: De kultúra az van!) Beszéljek még azoknak a szobáknak nevezett kis lyukakról, az egészségtelen munkáslakásokról, szóljak arról, hogy Ibetegség esetem nincs sem orvos, sem patika? (Br. Podmaniczky Endre: Na! Na!) így van, t. képviselőtársam, mert amikor földimunkásokról beszélek, akkor nem a konvenciós cselédekről beszélek, akik el vannak látva, hanem arról a száz meg százezer és millió napszámosemberről, aki máról-iholnapra él és akivel, ha megbetegszik, senkisem törődik. Mondom, szóljak-e arról, hogy betegség esetén nincs orvos, nincs patika, és csak az édesanya szeretete virraszt a beteg gyermeke felett. Osodálkozzunk-e akkor, ha ezek az emberek vándorbotot vesznek a kezükbe? A családapák nem bírják kis cselédeik szenvedését, nélkülözését nézni, vándorbotot vesznek a kezükbe. Hová mennek? Feljönnek Budapestre. Nincs olyan hét, amikor választókerületem egyik, vagy másik községéből ne jönne hozzám valaki azzal a kéréssel, hogy juttassam őt valami álláshoz, adjak neki kenyeret. (Felkiáltások jobbfelől és a középen: Mindnyájan így vagyunk!) Akkor képviselőtársaim is igazolhatják ezt, mert nekik is bőven van ebben részük. Szemükben könnyekkel vesznek tehát búcsút aggódó családjuktól és feljönnek Budapestre, hogy itt szaporítsák a munkanélkülieknek amúgy is nagy tömegét. A kis család pedig otthon várja, egyre várja a segítséget a család fejétől, — a segítség azonban késik, egyre késik, nem érkezik meg. De visszaérkezik az édesapa remény vesztetten és kezdi elölről járni a megélhetésnek nehéz 'kálváriáját. (Gáspárdy Elemér: Elég baj ez!) Vagy jönnek a kivándorlási irodák lelketlen ügynökei, ezek a vérszopó hiénák, és csalogatják magyar földmívelő testvéreinket ki a külföldre, Brazíliába és Kanadába. Ott aztán megismerhetik a földi pokol minden szenvedését, onnan is csak szárnyaszegetten jöhetnek vissza, ha ugyan el nem pusztulnak a messze idegenben. , , , T. Ház! Nem tagadom, sötét kep az, amelyet festek, de aki künn jár a vidéken és egy kis fáradságot vesz magának, aki nemcsak körülnéz, hanem lát is, az tapasztalhatja, hogy ez a kép lehet sötét, . de feltétlenül élethű. (Fábián Béla: Igen, csak az a baj,, hogy, ugy 42*
