Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-292

Àz országgyűlés képviselőházának 292. ütése Í929 május ii-én, kedden. Ö6Í kratapárt égisze alatt, hanem a kormányoknak és a törvényhozásnak szociálpolitikája révén teljesül egyik jogos kívánságuk a másik után, kétségtelen, hogy hívek maradtak volna a kereszthez és a nemzeti trikolórhoz. De nem így történt. Az e^vmást felváltó kormányok semmit sem tanultak abból a szellemi és gazdasági mozgalomból, amely a világot sarkaiból előbb-utóbb ki fogja emelni, nem tanultak a múltnak eseményeiből és a jelennek a tüneteiből és minden szociálpolitikai intézkedést feleslegesnek tartottak. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Csendet kérek képviselő urak! Griger Miklós: Es így nem csoda, ha a dolgozó tömegek vallásos és nemzeti érzésükben megtántorodtak és segítséget kerestek ott, ahonnan segítséget reméltek, ahonnan őket az ígéretek tömegével biztatták. De nem csoda az sem, hogy az új földi paradicsomot ígérő mozgalom, amelynek neve szocializmus, csábítóan hatott egyes intellektuellek képzeletére is, akik nem tartoznak ugyan a munkásosztályhoz, de jó szívük sugallatát követve, boldog, nem pedig a tőke garázdálkodása által ácsolt kereszt alatt roskadozó nemzedéket akarnak látni a föld virányain. Ezeket is elragadta az ittasító, részegítő utópia, szocialistákká lettek, a szocializmus prófétáivá és apostolaivá és felajánlották szolgálataikat embertársaiknak, hogy egyesült erővel segítsék összezúzni a kapitalista jármot, amelynek megrqthasztására nem volt képes sem a türelmes népnek verejtékezése, sem az elégedetleneknek lázadó vére. Így lejt szociáldemokrata többek között Edmondo de Amieis, a világhírű és nemzeti olasz író, akinek 1908-ban bekövetkezett halála nemzeti gyászba borította Olaszországot, bár szociáldemokrata volt. Ki ne ismerné II Cnore, A szív című művét? Ez az ifjúsági olvasmány, mely képviselőtársam lelkében nem gyújtotta lángra annakidején a hazaszeretet üzent tüzét és a katonai erényeknek, az önfeláldozásnak, a bátorságnak, hősiességnek tiszteletét? És ez az ember élte alkonyán mégis szociáldemokrata lett. Hogyan és miért! (Malasits Géza: Mert megjött az esze! — Zaj. — Halljuk! ^Halljuk! a baloldalon.) Valamikor mint katona önként kockáztatta életét Itália szabadságáért, hazájáért, (Zaj. — Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) de amikor látta, hogy a nemzeti ügy győzelme a szociális gondolat győzelmét nem vitte előbbre, nem vitte előre a szociális kérdés megoldását, rettenetes csalódásában és a proletárnyomorúság iránt való részvétében szocialista lett, Filippo Turatinak tanítványa. Az olasz közvélemény megdöbbent: hát lehetséges ez, igaz ez, hogy a nemzeti irodalomnak dísze és büszkesége szocialista? Bizony igaz volt. Mérsékelt szocialista ugyan, aki irtózott a dekoratív forradalmi frázisoktól, de nem is síró szentimentalista, hanem szocialista, aki világhíre ellenére sem restéit kicsiny, szűk, füstös helyiségekben tartott szocialista gyűléseken résztvenni. S itt felvetem a kérdést: vájjon Edmondo de Amieis az esetben is felcserélte volna a nemzeti lobogót a vörös zászlóval, ha megérte volna Mussolini korszakát, a Charta del Lavorot, ha megérte volna, hogy olyan férfiú tartja kezében a kormány rudat, aki nem hőköl vissza sem a marxizmusnak, sem a kapitalizmusnak halványától, aki kimondja a munkás tisztes megélhetéséhez szükséges minimális bérrendszert, egy év felmondást, illetőleg végkielégítést biztosít a munkásoknak, megoldja az özvegyek és árvák ügyét, a kollektív szerződési kényszert statuálja és egyáltalában a munkások érdekeinek megvédelmezésében odáig ment, ameddig még eddig törvényhozás el nem ment. Ha megérte volna, hogy a nemzeti zászló nemcsak a nemzeti önérzet szimbóluma, hanem Veronika kendője, amelynek árnyékában enyhül a gond, amely könnyeket és verejtéket töröl, akkor — azt hiszem — a válasz kézenfekvő: a nagy író boldognak vallotta volna magát, ha a népbarát fasizmus irányítójának közkatonája lehetett volna. (Várnai Dániel: Tévedés. Franciaországban volna emigráns!) Európa kisebb-nagyobb lépésekben a szociális evolúció útján haladt, ám a lezajlott világháború, az embertelen békediktátumok és az egymást követő forradalmak a szociális evolúciónak olyan hatalmas lökést adtak, annyira a politikai élet homlokterébe állították, hogy a legnagyobb katasztrófát készítheti elő és idézheti fel az a politika, amely a kor intő szavát meg nem értve a szociális gondolat és reformok elől mereven elzárkózik. Az állam hatalma többé-kevésbbé mindenütt meggyengült, a tekintély elve az államhatalomnak rögtönzött, hevenyészett tényezőkre való átruházása folytán csorbát szenvedett, a termelési eszközöknek mérhetetlen tömege elpusztult, az emberiség szegényebb lett, a szegénység, az inség, a munkanélküliség ijesztő méreteket öltött; s ha még azt a lélektani momentumot is említem, hogy a tömegek a világháború kegyetlen áldozatai után emberi jogaikat fokozott mértékben követelik és a háborúért való felelősségét nem egyik-másik vezető politikusa, nem erre vagy arra az államra, hanem arra a társadalmi osztályra zúdítják, amely a politikát csinálta, logikus és természetes az a következtetés és megállapítás, hogyha a szociális kérdést meg nem oldjuk, ha Európa a szociális kérdést meg nem oldja és nem akarja azt, hogy Spenglernek a Der Untergang des Abendlandes című művében lefektetett jóslata beteljesedjék, a katasztrófa bekövetkezik. Mi jelenleg olyan szociális átalakulás idejét éljük, aminőben voltak Európa népei Amerika felfedése után, vagy a római birodalom bukása után, vagy amikor a gépmunka kezdett tért hódítani. Európa a lezajlott világháborúk után egy új szociális haladás és átalakulás fázisába lép. Hogy milyen lesz ez az átalakulás, azt nem tudjuk, de kétségtelen, hogyha az államok és nemzetek, a szociális eszmét a maga igazságoságában nem tudják felfogni és nem bírnak olyan etikai erővel, hogy az igazságosság elveit a modern társadalmi és gazdasági viszonyokra alkalmazva érvényre tudják juttatni, a történelem egyik legsötétebb korszaka felé tartunk, kultúránk hajótörést szenved, erőszakos, akár tömegbeli, akár individuális abszolutizmus járma alá kerülünk és nemzet? létünk felett is megkondul a lélekharang. Ha az igazságosság elvét a modern társadalmi és gazdasági viszonyokra alkalmazva érvényestíeni akarjuk, teljes erővel arra kell törekednünk, hogy a liberális gazdasági rendszerrel járó igazságtalanságot^ szívtelenségét, önzést és kegyetlenséget, ha már elfojtani nem tudjuk, legalább enyhítsük, mérsékeljük és szűkebb térre szorítsuk. Ne méltóztassanak félreérteni, más a politikai és más a gazdasági liberalizmus. A politikai liberalizmus, amely a jogegyenlőséget, jogrendet írta zászlajára, amikor a megkötöttség és a közjogi tagozódások, mint súlyos tehertételek jelentkeztek a nemzet 38*