Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-292
r Àz országgyűlés képviselőházának 292. ülése 1929 május 14-én, kedden. 255 Esztergályos János jegyző: Kállay Tibor! Kállay Tibor: T. Képviselőház! Egy költségvetés, ha reális, mindenkor legjobban mutatja azt, hogyan kormányoznak egy országot. Minél többet vesznek igénybe az állami bevételek a nemzeti jövedelemből, annál fontosabb a polgárságra nézve úgy közgazdasági, mint társadalmi szempontból az, hogy a bevételek felhasználására felfigyeljen és az állami kiadások alakulását ellenőrizze. Uj házszabályaink olyképpen poreiózzák ki a költségvetés tárgyalására szánt időt, hogy a közélet egészsének kritikájával egy felszólaló se foglalkozhassék. Ezért én egy témára kívánom felszólalásomat koncentrálni. Mielőtt azonban ezt tenném, méltóztassék megengedni, hogy egy pár rövid szóval reflektáljak azokra, amiket Homonnay t. képviselőtársam előadott. (Halljuk! a baloldalon.) Teljesen egyetértek vele abban a tekintetben, hogy az állami alkalmazottaknak és általában a közszolgálati alkalmazottaknak jelenlegi súlyos helyzetén javítani kell és ebben a tekintetben a magam részéről a legmesszebb mennék el, (Viczián István: Debuisset pridem!) ameddig egyáltalában költségvetési keret vagy finánctechnikai megoldási lehetőség megengedi. Felhívom a mélyen tisztelt Ház figyelmét arra, hogyha a pénzügyminiszter úr azt mondotta, hogy 52% a jelenlegi költségvetésben a személyi kiadás és a többi összes kiadás csak 48%, akkor ez a kérdés nem is ilyen kedvező világításban áll, ha a vásárló erőket tekintjük, (Ügy van! a baloldalon.) mert hiszen, ha arra nézünk, hogy milyen vásárlóerővel szerezzük meg a személyzetet magunknak, akkor azt kell mondanunk, hogy ott körülbelül 70, vagy 80 egység esik általában egy vásárlóerőre, ellenben a másik oldalon, a dologi- és egyéb kiadásoknál 135 egységet kell számítanom arra, hogy egy vásárlóerőt kapjak. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ez is mutatja azt a helyzetet, hogy a személyi- és dologi kiadások közötti helyesebb arányt helyreállítani, általában ebbe a kérdésbe igazán eredményesen és hatályosan belenyúlni csak akkor lehet, ha a jelenleg túltengő személyzeti létszámot az évek során valamiképpen sikerülni fog apasztani. Homonnay t. képviselőtársam azt mondja, hogy szüntessük meg a nyugdíjterhet azáltal, hogy felveszünk egy kölcsönt, amelyből ezt a nyugdíj összeget ki tudjuk fizetni. Nem tudom, hogyan képzeli el t. képviselőtársam a dolgot, úgy-e, hogy azokat, akiknek ezidőszerint nyugdíjra van igényük, kifizessük és végkielégítsük, mert ez nézetem szerint igen antiszociális intézkedés volna. De akár kifizetés útján, akár pedig úgy képzeljük el, hogy a kölcsönző, illetve biztosító intézet fizesse a nyugdíjasok nyugdíjait, az állam pénzügyi megterheltetése szempontjából a helyzet úgy alakul, hogy ahelyett, hogy bizonyos időtartamon keresztül évente nagyobb összeget fizetnénk, ugyanazon időtartamon keresztül évente valamivel alacsonyabb összegeket fognak fizetni, ezeket az alacsonyabb összegeket azonban hosszabb időn át fogjuk fizetni. Csak egy bizonyos differencia áll tehát elő az állami költségvetésben. Nem megtakarítása annak az összegnek, amelyet ezidőszerint a nyugdíjak céljaira fordítunk, hanem csupán egy differencia, amelyet a jelenlegi nyugdíjkiadások és annak a felveendő kölcsönnek annuitása között fennáll, amelyet ő a nyugdíjasok kielégítésének céljaira kíván fordítani. Először is, én nem hiszem, hogy legyen külföldi hitelező, aki ilyen célra Magyarországnak pénzt ad. Ha vannak ilyen tőkecsoportok, azt hiszem, hogy azok inkább a fantáziában vannak. (Homonnay Tivadar: Jelentkezett!) De másodszor, Magyarország nézetem szerint nem vehet fel ilyen célra külföldnél kölcsönt, mert nem vehet föl külföldi kölcsönt abból a célból, hogy azt a folyó kiadások megkönnyítésére fordítsa. Ha mi külföldi kölcsönt vehetünk fel és módunk van arra, hogy külföldi kölcsönt szerezhessünk, akkor azt elsősorban és főképpen beruházási célokra és a termelésnek céljaira kell fordítanunk. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a szélsőbaloldalon. — Homonnay Tivadar: Ez hasznos befektetés!) Amikor már a békszerzodés miatt is a legnagyobb nehézségekkel küzdünk a jövőre nézve abban a tekintetben, hogy hogyan fogjuk fedezni a termelés érdekében szükséges beruházási kiadásokat, azt mondani, hogy fo-'* lyó kiadások megkönnyítése érdekében, a kormány nagyobb költekezésének a lehetővé tétele érdekében vegyünk fel külföldi kölcsönt, ez nem fináncpolitika. Ennélfogva én azt tartom és beszédemet arra akarom koncentrálni, hogy ellenkezőleg, nekünk nem a kormány költekezési politikáját „alátámasztani, előmozdítani és lehetővé tenni kell, hanem azt kell biztosítani, hogy azok a keretek, amelyek ezidőszerint vannak adva a költségvetésben, a legszigorúbban betartassanak és hogy ezeken a kereteken belül gondoskodjék azután a kormányzat, úgy a közszolgálati alkalmazottak jogosult igényeinek kielégítéséről, mint azoknak a szükségleteknek kiegészítéséről, amelyek hasonló méltányos alapon kielégítésre szorulnak. Erre az egy tárgyra kívánom koncentrálni felszólalásomat azért, mert azt látom, hogy mindazoknak a bajoknak és nehézségeknek, amelyek közt ezidőszerint vagyunk, a jelenlegi budget-politika az egyik főoka. Az új irányzatot egy pár soros határozati javaslattal próbáltam megjelölni, a lényege néhány szó (olvassa): «Az adóbevételekre utalt állami kiadásokat a következő két esztendőre törvényhozásilag előre stabilizálni kell.» Amikor a szanálási tervezetet elkészítettük, az államnak összes bevétele 200 millió aranykoronát tevő összeg volt; a szanálási terv lényege pedig abból állt, hogy ezt a 200 milliót két és fél esztendő alatt 400 millió aranykoronára emeljük fel. A Népszövetségnek erkölcsi, a : hitelező lállamoknak anyagi, nekünk legfőbb erkölcsi és anyagi érdekeink fűződtek ahhoz, hogy ez a terv sikerüljön. A közszolgáltatási törvényhozásnak tehát olyannak kellett lennie, amely minden körülmények között biztosítja ennek a célnak elérését. Az adóztatási apparátusunk tényleg ilyen is volt és ennek a célnak megfelelt. Más kérdés azután az, hogy ezt az adóztatási apparátust az eredeti célon túlmenőleg feleslegek gyűjtésére használták fel. Én azonban nem kívánok re* kriminálni; elismerem azt, hogy tényleg ass elsői esztendőben a szanálási költségvetés kerete szűken volt megállapítva. Nem merném már ugyanezt mondani a szanálás utáni első költségvetésre, az 1926/27. esztendőre azért, mert hiszen ennek a kerete 400 millió aranykoronában, illetve ha hozzászámolom az igazi tárcabevételeket és fuvarozási illetéket, akkor kereken mintegy 530 millió pengőben volt megállapítva. De én elfogadom, hogy helyesen járt el a kormányzat, amikor az 1926/27. esztendőre az állami költségvetés kereteit 653-7 millió pengőben állapította meg (Fábián Béla: 148 millió pengő felesleget produkál!) és ennél-
