Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-291

Àz országgyűlés ícépvisetöházánah 291. ütése 1929 május 13-án, hétfőn. âi5 A többtermelésről igen sok szó elhangzott itt a Házban és mindig hangoztatjuk azt. Ha szemügyre vesszük a vidéket, látjuk, hogy az utóbbi időben fokozták a többtermelést, nagyon szépen haladtunk vele előre, azonban a legutóbbi időben sajnos már azt kell tapasztalnunk, hogy a többtermelés valahogyan zátonyra jutott, és pedig azért, mert annak a földmívelőosztálynak ma már nincsen tehetsége, nincs pénze, mert hiszen a nagy iparkodása mellett természetesen visszament nemcsak a földhöz, de vissza kellett térnie a bankokhoz is. és a bankok ajtaján zörgetve nagy kegyesen, nagy kamatlábért a pénzeket felszedve, miután ma a termelés nem bírja el a tőkének nagy kamatlábát, így az emberek kénytelenek arra visszavonulni, hogy saját maguk végzik el azt a nagyon terhes munkát kora hajnaltól késő estig, saját maguk közt tartanának meg mindent, azonban emberfeletti erővel egy ember sem rendelkezht és nem tudják el végezni a kis birtokuk munkáját, természetesen munkást nem alkalmazhatnak, mert nincs miből, ez pedig a többtermelés rovására megy s a többtermelés visszafejlődik. Tudjuk, hogy midőn a termelőnek — legyen az kicsiny, vagy nagy termelő — jól megy a dolga, jól megy asora, tud többet termelni és a termelési költségeit megtalálja. Ha pedig megtalálja a számítását, akkor sokkal könnyebben lélegzik az ipar, a kereskedelem, a gyáripar, a lateinerosztály és mindenki, mert hiszen vissza a földhöz, ebben a csonka országban minden a földből ered. En nem okolom kizárólag a kormányt, de látjuk azt, hogy mindenki kartelleket köt ezek ellen a szerencsétlen emberek ellen, akik még ott kint a vidéken adnak az Istenükre, hiszik a vallásukat, és sokat adnak a becsületükre. Minden ezeknek a bőrére megy. Es én félek attól, hogy majd azok az emberek későn jönnek észhez, hogy tulajdonképpen nekik a termelőosztályt nem kiszipolyozni kellene, hanem annak segítségére kellene menniök. (Igaz! Ügy van! jobb felől.) Majd mikor az a termelőosztály elvérzik, azok a kartellezők és bankemberek, pénztőzsérek észhezjutnak, mennének is a segítségére, de mikor már elvérzett, késő lesz injekciót adni neki. Mert szerencséje ennek a szerencsétlen kis csonka, szűkkeretű országnak... (Jánossy Gábor: Szerencséje is van?) Van neki egy szerencséje (Jánossy Gábor: Arra kíváncsi vagyok!) nevezetesen az, hogy vannak neki falvai és vannak neki a tanyavilágban igazi dolgozó munkásai, akik nem ismerik a koránt, nem tudják, mi az a korán, nem tudják, mi a késő, hanem dolgoznak kora reggeltől késő estig azért, hogy másoknak megteremtsék a biztos megélhetést. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) Tudja az a nyomorult földmívelőosztály, tudja az a kisgazdatársadalom, hogy neki kettős kötelessége van, jobbanmondva hármas kötelessége van, mert szüksége van arra, hogy elsősorban önmagát és családját fenntartsa, másodsorban, hogy kenyeret teremtsen azoknak, akik hivatva vannak ő utána jönni, harmadsorban pedig, hogy eleget tegyen hazafiúi kötelességének, megfizesse keservesen kiizzadt adóját. Nagy csalódás érne bennünket akkor^ ha mi azt hisszük még mindig, hogy a földmívelőosztály sorsa virágzik és ha arra a földmívelőosztályra gondot nem fordítanánk. Hiszen az a földmívesosztály — köztudomású — igényeire egyáltalán semmit sem ad, teljesen igénytelen, és mindenhez hozzájárul. Hozzájárul a maga adófilléreivel a városi adóztatásokhoz, hozzájárul a városi szépítésaethez, hozzájárul a városnak betonírozásához és hozzájárul villanyvilágításához, mindenhez. Amikor azonban a falusiak talán fényes csizmával járják a betonjárdákat, akkor nekik nehezen három ló húzza az üres kocsijukat kora reggel térdigérő sárban, hogy mire az illető városi ember fel kel, bevigye neki a tejet a piacra. De tűri, türelmes hála Istenek ez a földmívelőosztály és mindaddig nem is fogja elveszteni a türelmét, míg csak valahogyan biztosítani tudja a megélhetését. Ez a kartellrendszer nagyon félős. Nem is a kormányhoz intézem ezeket a szavaimat, hanem azokhoz, akik a kartelleket megcsinálják, a kartelleket fenntartjáik. Mert hiszen látjuk azt, hogy egyszer el fog érkezni az idő, amikor megbánják a kartellosok azt, amit a jövőnek szenteltek, de a múltban csináltak, mert ez erősen meg fogja magát bosszulni. Csináltunk az országban magyar hetet is. Én azonban nem magyar hetet szeretnék csinálni, hanem magyar évet. (Jánossy Gábor: Ügy van! Necsak egy hétig legyünk magyarok!) Ezt a magyar évet megcsinálhatnánk, de én elvárnám a magyar kereskedőosztálytól, ne várják azt, hogy felülről csinálják ezt meg, a magyar kereskedelem, csinálja meg. (Jánossy Gábor: Ügy van!) Mert ha a magyar kereskedőosztály a jobbik eszéhez nyúl és ő teszi meg azt, hogy nem fog behozni a külföldről árut drága pénzen, akkor az a magyar fogyasztóközönség azt a magyar árut fogja megvásárolni és a magyar pénz nem fog külföldre kivándorolni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Mert hiszen a kormány talán olyan nehéz helyzetben van, hogy nem zárhatja le a sorompókat az idegen áruk előtt, azonban a kormány sem befolyásolhatja a magyar szabad akaratot, nem befolyásolhatja a magyar szabadkereskedelmet abból a szempontból, hogy például a magyar kereskedelem a magyar árut árusítsa. Mert sajnálattal kell megállapítanom . . . (Jánossy Gábor: Ne tartsanak idegen árut! — íiassay Károly: Akkor a miniszterek közvetlenül külföldről fogják behozni az idegen autókat! — Meskó Zoltán: En miniszterkoromban csak magyar autót fogok vásárolni! — Derültség.) Sajnálattal kell megállapítanom mindenesetre, hogy a mi igazi munkaerőnk, amely a versenyt az egész külfölddel fel tudná venni, a mi igazán értékes kisiparosaink nem tudnak reuzálni és nap-nap után mennek tönkre. Rámutathatok arra, hogy a saját kerületemben, ahol a békiében több mint 1200 önálló kisiparos működött, ma már ez a szám majdnem felére redukálódott és éppen egy bankigazgatótól kérdeztem, mondja meg nekem direktor úr, miután maguk mindenkinek telekkönyvébe belátnak, hogy áll a mi orosházai kisparosaink sorsa. A válasz az volt: képviselő úr, Orosházán nincs ma öt olyan kis iparos, aki megérne 500 pengő kölcsönt. Ez igen szomorú megállapítás és végtelenül fáj a lelkem, amikor azok az értékes emberek jobbra-balra kilincselnek. Mennének kölcsönpénzért, de az is temetőt jelent nekik, ha kölcsönpénzt szerezhetnek. De nem is tudnak szerezni, ami talán nem is olyan káros rájuk nézve, mert ha drága kamatú kölcsönnel állítanák elő munkájuk gyümölcsét és az raktáron heverne, akkor munkájuk gyümölcse is kihasználatlan és a kölcsönvett pénz után is kamatot kellene fizetniök. (Kun Béla: Az állam adjon nekik olcsó kisipari hitelt! — Fábián Béla: Ne vegye el az állam a pénzüket adóban! — Elnök csenget. — Kun Béla: Az olcsó kisipari hitelt az állam adta, de amikor a kezükhöz jutott, 12%-os pénz lett! — Zaj.) Amikor ilyen állapot van, nagyon természetesen segítségükre kell menni ezeknek az 31*