Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-291
Az országgyűlés 'képviselőházának I rizs fejében, viszont ennek megfelelőleg Olaszországnak tőlünk, — minthogy nekünk szarvasmarha kivitelünk van — 30.000 szarvasmarhát kellene átvenni. De mi történik ezzel szemben 1 ? Evente mindössze 5—6 ezer szarvasmarha megy ki tőlünk Olaszországba, míg a többit Lyonból, és Jugoszláviából veszik. S például a múlt héten történt meg, hogy 400 marhát vittek ki innen Milanóba, és a nagy, jóhiszemű barátság megpecsételésére az történt ezekkel a marhákkal, hogy fertőzött istállókba helyezték el őket, hogy kényszereladást rendezhessenek belőlük. (Fábián Béla: Na és?) Mi itt nagy örömmel vesszük tudomásul azokat a szimpátiákat, amelyek irányunkban megnyilvánulnak • külföldi nagy nemzetek részéről, (Rothenstein Mór: Sokba kerül nekünk!) és legutóbb is itt üdvözölhettük a parlament falai közt Olaszország egy nagynevű, fiatal, kiváló képviselőjét, Grandi külügyi államtitkárt. Mindezek a külsőségek azt mutatják, hogy valami nagyobb, benső gazdasági barátság készül, minthogy barátsági szerződésünk már megpecsételtetett Magyarország és Olaszország közt. De fel kell vetnünk a kérdést, Ihogyha ez csakugyan így van, akkor mi a magyarázata annak, hogy búr zakivitelünk, mióta a szerződést megkötöttük, egy hetedéire szállt le, s mi a magyarázata annak, hogy szarvasmarháink nem mehetnek ki Olaszországba és ugyanakkor Olaszország máshonnan szerzi be szükségletét? Talán naivnak hangzik, mert hiszen nem vagyunk beavatva a külpolitika rejtelmeibe, az a kérdésem, hogyha itt világuralmi koncepció készül, mi a magyarázata annak, hogy Olaszország valósággal a szomszédos államokat erősíti és konszolidálja gazdaságilag, mikor minket arra kényszerít, hogy marháink elmenjenek Prágába, sertéseink Bécsbe, minket pedig gazdaságilag elhanyagol. Borzasztó súlyos a kiviteli politika szempontjából a kormánynak késlekedése a gazdasági szerződések körül, főleg- a német-magyar gazdasági szerződés elhúzódása, aminek oka — nagyon jól tudjuk — az, hogy Németország teljesen elzárkózik előlünk. Ez bennünket gazdaságilag teljesen blokirozott helyzetbe sodort, A kormánynak már régen kötelessége lett volna, hogy Németországgal való gazdasági viszonyunkat (helyreállítsa és jobb belátásra bírja Németországot. Megállapítom azonban majd késő'blb, hogy Németország miért nem hajlandó erre, miért van annyira ellenünk hangolva ebben a kérdésben. T. Képviselőház! A világ nagy gabonapiacai Jugoszlávia, Oroszország, Észak- és Dél-Amerika, India legyőzhetetlen konkurrensei Magyarországnak, nem vagyunk világpiacképesek és teljes az elzárkózás. Ennélfogva természetszerű nemzetközi kivitelünk csődje. Külkereskedelmi mérlegünk deficitje ezidőszerint 360 millió pengő, naponta tehát majdnem 1 millió pengő. Ezzel a legteljesebb romlás útjára léptünk, és a t. pénzügyi kormánynak nem volna szabad ilyen hallatlan fölényességgel, a világgazdaság helyzetének hangoztatásával és ennek az érvnek előtérbetolásával nézni a speciális magyar gazdasági helyzet kialakulását. Termelőpolitikánknak hiányai okozzák tehát azt, hogy itt Magyarországon elpusztulnak a gazdasági egyedek. Beszéltünk arról, hogy az igen t. kormány adópolitikájában mennyire végzetes útra tévedt, hogy mennyire nem egvszerűsíti az adórendszert, (Fábián Béla: A közterhek ölnek itt meg mindenkit!) hogy az adóvégrehajtások í. ülése 1929 május 13-án, hétfőn. 201 hogy teszik tönkre az exisztenciákat. Méltóztassék kimenni és hallgatni azokat a panaszokat, amelyek az ipar, mezőgazdaság és kereskedelem terén elhangzanak. (Fábián Béla: Megmondták tegnap a jászapáti gyűlésen isi) Vége annak az időnek, midőn az adósróf művészete eredményt tudott elérni. Ennek ellenére bőven van pénz szövetkezetek favorizálására, hisz tudvalevőleg a szövetkezetek 99%-ában állami pénz van befektetve, ahol 100 milliós tételek szerepelnek általános igazgatási és személyzeti kiadásokra. Ezt a könnyelmű gazdálkodást végre meg kell szüntetni. (Fábián Béla: Majd bekérjük a statisztikát, hogy mennyi pénzt adnak a szövetkezeteknek!) A takarékosságról többször hallottunk értékes szólamokat, ma^a a kormány is elismeri a szükségességét, de oly állami apparátusunk van, amely teljesen felemészti a produktív nemzeti jövedelmet. Ahol a költségvetés 52%-át teszik ki a személyzeti kiadások, ott el kell pusztulni. Kérdezem, mi az akadálya annak, hogy maga a kormány járjon jó példával elől a takarékosság kérdésében? Például nem tudom megérteni, hogy miért ne lehetne a földmívelésügyi- és kereskedelemügyi minisztériumot összevonni, hogy az — mondjuk — gazdasági minisztérium cím alatt dolgozzék tovább. A kettőnek munkája úgyis teljesen kongruens, kiegészíti egymást és szoros összefüggésben áll egymással. (Zaj.) Miért ne lehetne a népjóléti minisztériumot beolvasztani egyrészt a honvédelmi minisztériumba, másrészt a belügyminisztériumba? Meg lehetne szüntetni minisztériumokat, az állami gépezetnek egészen feleslegesen nagy funkciói kapcsoltatnának ki ezzel az összműködéssel, azzal, hogy leegyszerűsítenők magát az adminisztrációt, olcsóbbá tennők az állami élet vitelét, csökkentenők az ország vezetésének kiadásait. Mindezeknek a,nagy bajoknak van azonban egy kardinális, mélyreható oka, amelyet önök Trianonban jelölnek meg. Azt mondják, hogy Magyarország azért van ilyen szomorú és elviselhetetlen helyzetben, mert Trianon megcsonkította, mert Trianon elvette gazdasági nyersterményeinek területét, elvette az életlehetőségeket és a megszállott területek nagy menekült tömegeit idezúdította, akiknek eltartása az ország feladata. (Jánossy Gábor: Hát ez úgy is van!) Van azonban t. képviselőtársaim, még egy Trianon. A másik Trianon az, amelyet elkövetett ez a kormány a magyar társadalom egy nagy részével, amikor a valorizáció kérdését nem fogta fel komolyan és amikor egész nagy nemzeti vagyont semmisített meg. , (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Azzal, hogy a hadikölesönkötvénytulajdonosok, a takarékbetétesek, az életbiztosítási kötvényesek vagyona elveszett, amikor az aranyjáradékokban, a koronajáradékokban, a záloglevelekben fekvő vagyonok elpusztultak azért, mert a kormány a valorizáció elől kitért, voltaképpen a nemzeti vagyonnak körülbelül egyharmadát pusztította el és dolgos életeknek nehéz, keserves munkával felépített életeredményeit semmisítette meg a kormány, E felett nem térhetünk könnyen napirendre és nem térhet könnyen napirendre a t. kormány sem. Hiába helyezkednek arra az álláspontra, hogy ma egy valorizáció megrendí tené az államháztartás egyensúlyát, mert ebben nincsen őszinteség és nincsen igazság. Hiába méltóztatnak azt mondani, hogy ezzel magunkra zúdítanók a külföldi kötvénytulajdonosok követéléseit is. Egy gazdasági hitelre számító ország igenis vonja le a maga kötelezettségeinek, adósságainak konzekvenciáit és keresse meg a módot arra, hogy adóssá-
