Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-290

Az országgyűlés képviselőházának í főtanácsosi kitüntetést fog kapni. (Peyer Károly: Azért, mert Jókai könyveit Bécsben köttetik, ezért kapnak főtanácsosi kitüntetést! — Jánossy Gábor: Hát ezt meg honnan tudják!? — Peyer Károly: Sajnos, hogy ezt csak mi tudjuk és odaát nem! — Jánossy Gábor: Nem érdekel minket!) , Elnök: Kérem a képviselő urakat, a szóváltásokat méltóztassanak abbahagyni és ne zavarják folyton a szónokot. (Jánossy Gábor: A kitüntetések nem érdekelnek! — Malasits Géza: Csak a bundaszagú irodalom érdekli önöket!) Csendet kérek, képviselő urak, tessék ezektől a közbeszólásoktól tartózkodni. (Láng János: Talán a Színházi Élet? — t Malasits Géza:* Nekünk nem kell a Színházi Élet, azon túl vagyunk! — Zaj.) Csendet kérek, kérem a szónokot, méltóztassék beszédét folytatni, (Zaj és közbeszólások.) Ismételten kérem a közbeszóló képviselő urakat mindkét oldalon, méltóztassanak csendben maradni. Tessék folytatni. Kéthly Anna: A könyvhét végén a kiadók közül fognak kormányfőtanácsosi címet kapni néhányan, ami tulajdonképpen nem is baj. A képviselő urak meg fogják iátni, hogy igazam volt, legfeljebb nem négyet, hanem hatot fognak kinevezni, hogy mégse legyen igazam. Különben ez nem is baj, mert az igazi író nem reflektál rangra és kitüntetésre, inkább arra reflektál és arra volna joga, hogy gazdasági helyzetén javítsanak, hogy megélhetését biztosítsák. Ezzel kapcsolatban rá kellene mutatnom, ha erre időm volna, a kiadó problémájára is, aki nem változott attól az ős típustól, amely még kilószámra vette a kéziratokat, addig az újig, aki ma a negyvenes sorozatba is csak két magyar írót mer becsempészni akkor, amikor könyvhetet rendeznek. A festőkről, a magyar festőkről külön nyomatékkal kell beszélni. Az a megújhodás, amely az irodalomban a 900-as évek első évtizedében ment végibe, a festészetben a háború után játszódott le. A formakeresők mellett megjelentek azok is, akik megtalálták a formát, és mert az ecset és a vésői forma nyelve végső eredményében, nemzetközi, a festőknek és a fiatal szobrászoknak ez a gárdája meghódította a szíveket és ha sokaknak probléma ma a festék, a vászon és a vakráma, mégis dolgoznak, mégis alkotnak és ha egy-egy alkotásuk kikerül a nagyvilágaié, akkor álmélkodva figyelnek fel azok, akik ezt az országot csak egyéb természetű ügyekből ismerték eddig. De sokan, nagyon sokan, fájdalmasan sokan nem jutnak el még csak a teoretikus elismeréshez sem, a pénzre nem váltható elismeréshez sem. A művésznyomor ma már megszűnt bohémügy lenni, a művésznyomor élő és forradalmas valami, a képzőművészek sorsát a nagy Balogh Jánosok, a Guláesyak, a Lampérthek sorsa illusztrálja, vásárolni tudó és vásárolni akaró középréteg híján senyved és pusztul a magyar képzőművészet élete is. w Az a reneszánsz, amelyről az imént a képzőművészet kanosán szólottam, végbemegy a zenében is. Ma felnőtt egy fiatal kvalitásokkal telt generáció, amely azonban az érvényesülésnek, a boldogulásnak, a megélhetésnek legkisebb reménye nélkül el itt. Ezt .az új nemzedéket igen kevesen, legalább a megélhetésre nagyon kevesen támogatják, élvezik és teszik magukévá. Szántszándékkal legutoljára hagytam a szabadszellemű foglalkozások közül a tudományok szabad művelőit. Német példák nyomán nálunk is az az eszmény, hogy azt, aki valamely tudo0. ülése 1929 május 8-án, szerdán. 169 mányszakban kiemelkedik, az akadémiai grádusok valamelyikével kell fémjelezni, hogy ezzel megélhetését biztosítsák. E mellett a hibáiban is tiszteletreméltó szisztéma mellett igen gyakorta fordult elő már a békében is, hogy a nélkülözés martalékává lett az, aki nagyot és maradandót tudott alkotni az emberiség dicsőségére. De ma, amikor a katedrákat politikai mérlegelések szerint osztogaják, pozitíve csak úgy, mint negatíve, amikor szorgalmas kompillátorok, akikből nagyszerű segédkönyvtáros lehetne esetleg egy harmadrendű közgyűjteménynél, az egyetemi pulpitusról hirdetik a panta rhei elméletével szemben, hogy minden úgy és ott marad, ahogy ők azt annakidején első és egyetlen habilitációs munkájukban megírták, akkor százakra rúg azoknak száma, akik új és értékes gondolataikat nem tudják csak az íróasztal fiókja számára megírni, ha ugyan a független magyar tudósnak van íróasztala és ha ugyan van annyi pénze, amennyiért papirost tudjon vásárolni magának. Ilyen sivár a gazdasági helyzete a magyar szellemi munkának és a magyar szellemi munkás minden rétegének. Mi azonban nem elégedhetünk meg tisztára ennek a jelenségnek feltárásával, nem lehetünk sem azok, akiknek megvádoltak bennünket a miniszter urak: siratóasszonyok, sem pedig azok, amik a miniszter úr és a pártján lévő gazdaságpolitikusok, akik ennek a szerencsétlen országnak a siratóasszonyokkal szemben nem maitre, hanem maîtresse de plaisir-jei. Mert amilyen improduktív a siránkozás, ugyanolyan haszontalan a dolgokat elkendőző optimizmus, a dolgokat elkendőző kedvderítés, a korgó gyomrok előtt konszolidációs táncok lejtése. Ha megnézzük azt, miért van rossz soruk a magyar szellemi foglalkozásuaknak és elsősorban miért van rossz sora a művésznek, tudósnak, akkor azt mondhatjuk, hogy három okból: az egyik a súlyos és általánosan rossz gazdasági helyzet, a másik a társadalmi osztályok kultúrájának fogyatkozása, a harmadik a politikának az a bilincses atmoszférája, amely a torokba forrasztja, az ecsetbe szárítja és harmóniává kontrapunktírozza mindazt, ami elevenen és egyre elvenebben készül kitörni a művésznek és a tudósnak lelkéből. Az indexre helyezett szabadgondolat nemcsak a gondolat szabadságát öli meg, hanem megöli a szabadon gondolkodni akarót is. A gazdasági kérdés így kiszakítva, a szabad szellemi foglalkozásúak képére alakítva persze éppen olyan kevéssé oldható meg egyedül, mint ahogyan előre is halálra volna ítélve s halálra is van ítélve minden olyan kísérlet, amely például csak az agrárkrízist akarja megoldani. Bizonyos azonban, hogy ezen a gazdasági helyzeten belül is komolyabb és értékesebb érdeklődés irányulhatna a szabad szellemi foglalkozásúak produktumai felé és hogy ez nem történik meg, ez a második problémakomplexusnak, a nevelés kérdésének ügve. Megmenteni a magyar középosztályt: ez kormányzati Programm már az öregebbik Tisza óta. Sok mindentől próbálták őt megmenteni: banktól, zsidótól, forradalomtól, csak egy felé nem irányult még a mentő szándék: megmenteni és felszabadítani önmagától, új ideálokat adni neki papírmasé- és görögtűzeszményei helyébe, kultúrával telíteni, komolyabbá, profondusabbá, értékgyűjtővé és értékállóvá tenni őt. Ha a magyar középosztály nem kiégett és elhasznált réteg, akkor nemcsak csúcsaiban produkálhat nagyszerűt, (Farkas István: De Adyt kitagadják!) hanem tömegeiben felvevője lehet az összes