Képviselőházi napló, 1927. XIX. kötet • 1929. április 09. - 1929. április 26.
Ülésnapok - 1927-282
Az országgyűlés képviselőházának 2& mint ahogy be is bizonyosodott : el is veszítette ez a három munkás a kenyerét. (Zaj.) Ez a három munkás kénytelen voit a hatósághoz menni és megtenni azt, amit a főszolgabíró úr elmulasztott, ami pedig hivatalos kötelessége lett volna ugyanakkor, amikor a sztrájk kitört. Hogy izgatott hangulat volt és a többi, ezek olyan szólamok, amelyeket minden alkalommal hallunk.(Scitovszky Béla belügyminiszter: Igazságok ezek, nem szólamok.) Tény az, hogy a csendőrök sorrajárták a munkásokat, házról-házra jártak, zaklatták őket, soronkívül szükségesnek tartották egyik-másik munkásnál a házkutatást megtartani és a legnagyobb készséggel állottak a vállalat rendelkezésére. (Scitovszky Béla belügyminiszter ; A munkások megéljenezték a csendőröket !) Nem tudom, hogy a miniszter úr honnan kapta információit 1 (Scitovszky Béla belügyminiszter : Jobb helyről, mint ön !) Én közvetlenül a munkásoktól kaptam az információkat és nem a csendőrségtől. Tudom, hogy ott történtek egyéb dolgok, amelyekről most nem akarok külön beszélni és csak sajnálattal állapítom meg, hogy végeredményben három munkás veszíti el a kenyerét egy ilyen ügyből kifolyólag, amelyben nekik teljesen igazuk van és amelyre vonatkozólag a magyar miniszter úr kijelenti, hogy neki nincs módjában őket megvédeni. Szeretném tudni, hogy ha ez másutt történt volna, ha pl. egy magyar vállalat Németországban telepedik le és ott egy magyar munkavezető csinál ilyesmit, hogy akkor a német belügyminiszter is felállana-e és azt mondaná-e, hogy nincs módjában megvédeni azt a három német munkást, akik a feljelentést megtették ? Meg vagyok győződve arról, hogy minden külföldi államban találnának módot arra, hogy ezeket a munkásokat, akiknek teljesen igazuk van, a hatóság és a miniszter megvédje és kényszeríteni tudja a textilkartellt, ezt a fosztogatót, amely az országot tönkreteszi, a helyes eljárás követésére. El tudom képzelni azt is, hogy a kereskedelemügyi miniszter kijelentené, hogy leszállítja a vámtételeket a felére, ha nem csinálja meg a dolgot. Látom pl. az angol állampolgároknál, hogy Anglia hadihajót küld állampolgárainak védelmére. Itt azonban a munkások védelmét nem tartják szükségesnek, amit én nagy szomorúsággal hallok a miniszter úr részéről s épen ezért a választ nem vehetem tudomásul. Elnök : Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e a belügyminiszter úr válaszát tudomásul venni, igeu, vagy nem 1 ? (Igen! Nem!) Kérem azokat, akik tudomásul veszik, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Többség., A Ház a választ tudomásul vette. Következik Peyer Károly képviselő úr második interpellációja a külügyminiszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Fitz Artúr jegyző (olvassa) : «Interpelláció a külügyminiszter úrhoz. Van-e tudomása a külügyminiszter úrnak arról, hogy évek óta Berlinben élő és szabályszerű útlevéllel oda kiutazott magyar munkásoktól a német hatóságok állampolgársági bizonyítványt kérnek ? Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a német hatóságok ezen állampolgársági igazolvány felmutatását kifejezetten a magyar követség kérelmére rendelték el? Hajlandó-e a miniszter úr intézkedni, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok zaklatása megszűnjék.» Elnök : Az interpelláló képviselő urat illeti a szó ! Peyer Károly : T. Ház ! Ez az ügy már a 2. ülése 1929 április 24-én, szerdán. 373 pénzügyi bizottságban is szóbakerült a külügyi tárca költségvetésének tárgyalásával kapcsolatosan, én azonban mégis szükségesnek tartom, hogy itt is szóvátegyem azért, mert ez az intézkedés sok száz külföldön élő magyar állampolgárt, köztük magyar munkásokat érint. A gazdasági válság folytán éveken keresztül sok száz munkás vándorolt ki Magyarországról és különböző államokban telepedett le. Ezeknek a munkásoknak egy nagy része Franciaországban dolgozik, az elpusztult területek helyreállításán, részben pedig az ottani bányatelepeken, egy nagy része Belgiumban telepedett le. kisebb része alkalmat és módot talált még a korlátozások előtt, hogy Németországban telepedjék le és azóta ott állandó exisztenciát teremtett magának. A német hatóságok a legnagyobb előzékenységgel ezeknek az ott élő munkásoknak állandó tartózkodási engedélyt adtak, míg ' most újabban ezt a tartózkodási engedélyt visszavonták, illetőleg felszólították őket, hogy magyar állampolgárságukat igazolják. Nem fogadják el igazolásnak azt, hogy az illetők magyar útlevéllel távoztak az országból, amely mégis csak okmány és el kellene fogadni, mert nem hiszem, hogy idegen állampolgároknak adnának magyar útlevelet. Nem fogadják el a magyar útlevelet és azt követelik tőlük, hogy magyar állampolgárságukat igazoló okmányokat mutassanak be. Ezzel kapcsolatosan csak rá kívánok mutatni ismét arra a körülményre, hogy Magyarországon az optálás idején sem a hatóságok részéről, sem pedig társadalmi úton nem fejtettek ki olyan propagandát, amely az érdekelteket arra figyelmeztette volna, hogyha elfelejtenek optálni, akkor elvesztik állampolgárságukat. (Györki Imre: Sőt, téves magyarázatot adtak a hatóságok!) Teljesen megelégedtek a hatóságok azzal, hogy — már ott, ahol — egy plakáton hívták fel a lakosság figyelmét erre a kérdésre, de sem a sajtóban, sem pedig társadalmi úton nem fejtettek ki olyan nagyszabású akciót, amely a magyarok nagy tömegét arra késztette volna, hogy magyar állampolgárságukat tartsák fenn. Ennek következtében a Magyarországon született, azóta itt élő és magukat állandóan magyar állampolgároknak tudó emberek egyszerre annak tudatára ébredtek, hogy ők tulajdonképpen nem magyar állampolgárok, hanem románok, szerbek vagy csehek és olyanhelyről kívánnák megállapítani az ő állampolgárságukat, ahonnan ők ezt igazolni egyáltalában nem tudnák. Én a múlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával már felhívtam a belügyminiszter úr ügyeimét erre a tarthatatlan állapotra. Ezrével vannak Magyarországon munkások és nemcsak munkások, hanem ittlakó egyéb foglalkozású egyének is, akik, ha felszólítanák őket, hogy igazolják magyar állampolgárságukat, nagyon nehezen tudnák azt igazolni. Nemcsak munkások, hanem még a középosztályhoz tartozók is, mert mindenki abban a tudatban él, hogy minek igazolnia azt, hiszen harminc éve itt vaja, és nagyrészük nincs tisztában azzal, hogy neki az állampolgárság megszerzéséhez milyen egyéb különös kellékek kellenek. Tessék elgondolni, hogy ha az, aki Magyarországon él, ilyen nehéz viszonyok közé kerülne, amennyiben állampolgárságát meg kellene állapítani, mennyivel nehezebb ez annál, aki külföldön él évek óta és akinek magyar állampolgárságát igazoló okmányait, útlevelét és egyéb okmányait a hatóságok mindig elfogadták, míg most egyszerre a berlini Polizei-Praesident felszólítást intézett mindazokhoz, akik Berlinben laknak, hogy Staatsangehörigkeits-Zeignisst — zárójelben odaírja rossz magyarsággal: állampolgársági 52*
