Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-262

Az országgyűlés képviselőházának 262 ülése 1929 március 7-én, csütörtöhÖn. 193 Grieger Miklós: Ez a magyarázata annak, (Halljuk! Halljuk!) hogy bár a magyar nér>, főleg a magyar értelmiség egészen kiváló közigazgatáspolitikai tehetséggel rendelkezik, ez a tehetsége nem tud kibontakozni; ez az oka annak, hogy hovatovább a főszolgabíró rátermettségének legbiztosabb kritériuma az lett, hogy milyen módon, milyen trükkökkel és erőszakos eszközökkel tudja szállítani a kerület mandátumát az uralkodó rendszernek, aminek következménye viszont az volt, hogy a tisztviselők, akiktől a főispán elsősorban kortesszolgálatokat követelt, a főispántól viszont elvárták, hop-y ne alkalmatlankodjék nekik ellenőrzésével és a felsőbb parancsra elkövetett törvénvsértések fejében megkívánták, hogy a spontán elkövetett törvénysértéseiket az elnézze. Ez volt a forrása a parlamenti életünkben mutatkozó betegségeknek és zavaroknak is. Ugyanis csak olyan parlament igazi képviselője a nemzeti akaratnak, amelynek összetételére illetéktelen tényezők, főleg a végrehajtó hatalom befolyást nem gyakorol és a parlamenti kisebbség csak az ilyen parlamenti többség és az arra támaszkodó kormány működését nem zavarhatja tartósan, érezvén azt, hogy nem helyezkedhetik szembe a nemzet akaratával. Mivel a magyar közélet régi betegségéről van itt szó, amely a nemzet életerejét emészti és a közigazgatást megmérgezi, mivel mint Concha mondja, az állam, amelynek nincs pártatlan igazságszolgáltatása és közigazgatása, vagy még nem állam vagy már nem állam, hanem erőtlen, látszólagos életet élő jelenség, bármily tündöklő eredményekkel is dicsekedjék egyéb téren, váleményem szerint minden reformok legfőbb céljaként, amely mellett a közigazgatási reform összes részletkérdései háttérbe szorulnak, azt kell, illetve azt kellene tekintenünk, hogy ezt a méreganyagot kiküszöböljük a nemzet testéből, hogy közigazgatásunkat a pártpolitika szolgálatából felszabadítsuk és fenntartás nélkül a nemzet és nép szolgálatába állítsák. (Helyeslés a baloldalon. — Reisinger Ferenc: Akkor nem Bethlen lenne tovább miniszterelnök!) T. Ház! Törvényhatósági életünknek, illetőleg törvényhatóságaink képviseleti rendszerének újjáalkotásával foglalkozva, felmerül az a kérdés is, vájjon azok az elemek, amelyek eddig törvényhatósági életünket irányították, a jövőben is jogosultak-e erkölcsi szempontból arra, hogy a törvényhatóságokat vezessék? Készséggel elismerem azokat az óriási érdemeket, amelyeket az úgynevezett történelmi középosztály ezeréves küzdelmeink folyamán szerzett és amelyeknek betetőzése a korszellemnek az a megértése volt, amely az 1848. évi átalakulásban jutott kifejezésre. Elismerem azt is, hogy ennek az osztálynak hagyományaiban olyan értékes erő rejlik, amelynek a megyei közéletben való értékesítése kívánatos. Ám, ha megállapítom, - hogy 1877 óta ez a társadalmi osztály önhibájából mindinkább kiszorult a megyei életből (Gulácsy Dezső: Nem Önhibájából!) és főleg ha arra gondolok, hogy az utóbbi években a megyék közgyűlési termei kongtak az ürességtől, akkor nem merem állítani, hogy azok, akik eddig közjogaikkal nem éltek, jogosan igényelhetik, hogy most a nem teljesített kötelességek révén előjogokat gyakorolhassanak. Ám ettől eltekintve a demokratikus fejlődés útján semmiképpen sem állhatunk meg. Ne tévesszen meg minket az a tény, hogy ma Európa több államában diktatúra vagy titkos diktatúra van. Ez nem lehet maradandó állapot. A XX. század embere nem tud a demokrácia nélkül megélni. Van, hogy maga kívánja a diktatúrát adott esetben — hiszen a rómaiak is maguk teremtették meg a diktatúrát — van, hogy egy ideig tűri is az erős kezet, de hosszú ideig nem hajlandó elviselni a szolgaságot. A jövő fejlődésének útja kétségtelenül a demokráciának útja és éppen azért az az állam, amely elzárkózik a demokrácia alapelvei elől, önmagát teszi lehetetlenné. A felsőbbosztályok természetes vezetésébe vetett hitnek megszűnése, a tömegek természetes ereje és főleg a háború óta a tömegek érvényesülési akarata, a műveltségnek és a kritikai szellemnek terjedése s a világot uraló eszmék kihatása kizárják, hogy a mai században egy európai állam tartósan a demokrácia alapelveivel ellentétes irányt és utat kövessen. Ha pedig ez a szükségszerű demokratikus haladás elmarad, előbb vagy utóbb, de kérlelhetetlenül bekövetkezik a vezető osztályok katasztrofális összeomlása. Fokozatos, helyes fejlődés, olyan, amelyben a felsőbb osztályok befolyásukat legalább is egy ideig, jó ideig, megtarthatják, csak ott képzelhető el, ahol a demokratikus haladás úti át a felsőbb osztályok ^maguk karolják fel, ahol ez a haladás kellő időben és kellő mértékben indul meg. (Igaz! Ügy van!) Példa erre Angolország. Ott a történelmi osztálynak nagy része maga állt az előretörő rétegek élére. Ott a demokrácia nem a múlt romjain, hanem a múltra támaszkodva érvényesült és ennek következtében az új korban ugyanazok a rétegek irányították a nemzet sorsát, amelyek a régi világban, avval a különbséggel, hogy azt a hatalmat, amelyet előbb önjogon gyakoroltak, most a néptől nyerték. Ott a közéleti pályán való érvényesülésnek versenye sorompóba állította a történelmi osztály tagjait, a népnek bizalma a helyi tradieiók által megjelölt nevekben összpontosult és így a demokrácia nem egy osztálynak, hanem a nemzetnek az uralmához vezetett. Éppen ezért nekünk is, miként a múltban, — mikor a múlt század negyvenes éveiben felülről indult meg az a mozgalom, amely Magyarországot újjászervezte, amely a mai modern Magyarországot megteremtette — a felülről kezdeményezett fejlődés útján kell haladnunk, mert csak ez úton haladva óvhatjuk meg nemzetünket a válságoknak pusztító ereje ellen és kerülhetjük el azt a demokráciát, a demokráciának ama karikatúráját, amelyben a közelmúltban volt részünk, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) amelyet közvetlen tapasztalatainkból ismerünk, amely mindennek meggyalázásával, amit szabadságnak lehet nevezni, a demokráciának legrútabb és legkárhozatosabb arculatát mutatta be, amely a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, az emberi szabadságot lábbal tiporta; azt a demokráciát, amely a közigazgatásra, a vármegyére a facér kőmíveslegények, szovjetek és nemzeti ^tanácsok dilettantizmusát, iskolázatlanságát és garázdálkodását rázúdította. (Ügy van! a jobboldalon.) Említettem, hogy önkormányzati rendszerünk °-venge, hogy túlon túl nagy a hatalma a kormánynak a megyében, amely ennek következtében alkotmányvédő, nemzetszervező és politikai hivatása teljesítésében ezer akadályokba ütközik. Ám ebből nem az következik, hogy az autonómián még több rést üssünk, ellenkezőleg az, hogy az autonómia kiépítésén és megerősítésén dolgozzunk. Miért? Az említett érvekhez még hozzáfűzöm azt, hogy eleink nem ok nél-