Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.
Ülésnapok - 1927-249
Az országgyűlés képviselőházának 249, ülése 1929 február 6-án, szerdán. 305. hogy (olvassa): «A racionalizálás azon műszaki és gazdasági eszközök megállapítása és ; alkalmazása, amelyek a produktivitás céltuda- ! tos emelését hivatottak szolgálni. Célja ennek I a közjó fokozása a javak olcsóbbá tételével, szaporításaival és minőségének megjavításával.» A német Reichskuratorium für Wirtschaftlichkeit fogalmazása ez a tiszta és éles meghatározás; valóban méltó arra, hogy a termelésnek mai rendszertelenségéből kivezető utat mutasson nekünk. Ez a folyamat azonban természetesen nem lehet egy levegőben lógó jelenség, amely a produktivitás emelkedését ; szolgálja ugyan, de egyúttal eszközeivel kiszorítja ennek a produkciónak a felvevőit, a fogyasztókat, mint ahogyan ezt a nálunk is egyre borzalmasabban emelkedő munkanélküliség bizonyítja. Bármennyire ideál-állapot az, amelyre Schmalenbach professzor, ez az érdekes polgári közgazdász 1926-ban a kölni Fliessarbeitstagung-on rámutatott, hogy tudniillik: «Az ideál, amely bennünket, a munkáltatókat vezet, az, hogy a gyár egyik végén bemegy a nyersanyag, a másik oldalon mint kész gyártmány kijön a nélkül, hogy egyetlenegy ember is lett volna a gyár területén», mondom, ha -ez az Ő számukra ideál állapotnak tűnik is fel. mégis mi úgy hisszük, hogy az ipari és a kereskedelmi koncentráció, JEL termelésnek jobb és észszerűbb megszervezése nem lehet és nem válhat sok millió embernek a koporsófedelévé. De hiszen erre nines is szükség. Aki figyelemmel kíséri az ipari racionalizálás hazáján ban, Amerikában annak jelenségeit, azt tapasztalja, hogy ennek a folyamatnak célja nem lehet kizárólag az, amit a magyarországi kapitalizmus ebből kihozni akar, nem lehet a termelés jobb és észszerűbb megszervezéséből eredő haszontöbbletet tisztán és kizárólag a kapitalizmus profitemelésére fordítani, hiszen mérnökök, technikusok, tudósok, tisztviselők, munkások szellemi és fizikai munkájának gyümölcse a többleteredmény és a kapitalizmus kizárólag a pénz és a hatalom jogán ül rá az aranyzsákokra és taszítja nyomorúságba azokat, akik ezt a többleteredményt előállították. Amíg tehát odaát a racionalizálás a bérek felemelését, az árak leszorítását jelentette, hogy nagy^ belső fogyasztópiacot teremtsenek a termeivények felszívására a munkaidőt megrövidítették, hogy a racionalizálás következtében feleslegessé vált alkalmazottak számára munkahelyet nyissanak, addig a magyarországi kapitalizmus, amely kapható és hajlandó minden olyan újításra, amely az, alkalmazottak és a munkások bércsökkentését és á munVaidő emelését jelenti, a kartellek és trösztök Irr- és árpolitikája révén a fogyasztást teszi lehetetlenné, munkaidő-politikája, különösen pedig a túlórákkal is meghosszabbított munkaidő ezrével teszi feleslegessé az alkalmazottakat és a munkásokat. Nem racion alizálnak tehát, hanem egyszerűen iparvállalatokat szüntetnek meg a koncentráció jelszavával és amíg a ra- . cionalizáláshak igazi formája azt jelenti, hogy kevesebb munkást alkalmaz a termeivények előállításánál, de e termeivények elosztásának organizálásával. adminisztrálásával kapcsolatban annál többet felszív, addig ezzel szemben nálunk a magyarországi kapitalizmus a maga koncentrációs hadjáratával munkatelepeket szüntet meg. munkásokat és alkalmazottakat tesz kenyértelenné. A koncentráció Magyarországon a magántisztviselők munkahelyeit is alaposan megtépázta. Csak a mi tudomásunk szerint is több mint 50 kartell működik Magyarországon és ezek 'közül például a Schhcknek, a Kistarcsainak és a Ganznak koncentrációjával kapcsolatos események nemcsak a munkásság, hanem a tisztviselők és mérnökök soraiban is széles rendeket vágtak. Amíg a statisztika szerint az ipari mun.kásság összbéreiben a koncentrációs hullám óta is valamelyes emelkedés mutatkozik, addig a tisztviselői összbérek jelentékeny zuhanást mutatnak. 1925-ben ugyanis tisztviselői munkabérek címén kimutat a statisztika 80,288.000 pengőt, ugyanez 1927-ben már 77,607000 pengőre zuhant. De még világosabban mutatkozik ez a jelenség egy másik statisztikai felvételnél, amely kimutatja azt, hogy abban a két iparban, amely _ a legridegebben és a legkegyetlenebbül^ hajtotta végre a koncentrációt: a vas- és fémiparban és a gépgyártásban milyen a helyzet. A vas- és fémiparban 698.000 pengős, a gépgyártásban 1,915.000 pengős csökkenés mutatkozik a tisztviselői fizetésekben. A statisztika nem ad arról részletesen szá^ mot, hogy ez a csökkenés milyen mértékben állt elő abból a körülményből kifolyólag^ hogy az összbéreket kevesebb tisztviselő számára fizették, vagy pedig ugyanannyinak, de kisebb mennyiségben. De akármelyik eset áll fenn, a véeső eredmény azt mutatja, hogy a magyarországi kapitalizmus nem racionalizál, hanem munkahelyeket szüntet meg. (Űffy van! Űgtf van! a szélsőbaloldalon.) A koncentráció jelszavával tehát... (Farkas István: Ezt Bud János csinálta, az a vezére, mert ő a főgazdasági miniszter! — Malasits Géza: A szindikátusban ülő kapitalisták jól zsebeltek ebből! Nagyon jó üzlet volt ez) a kapitalizmus fejlődésének jelenségeiből csak a kegyetlenséget, nem pedig az észszerűséget fogadja el magának és 1 nem képes közvetíteni és átültetni hozzánk a kapitalista világrendnek azokat a jelenségeit, amelyeknek grandiozitása előtt még mi is, ennek a kapitalista rendnek pngesztelhetetlen ellenségei is bizonyos tiszteletet vagyunk kénytelenek érezni. A magyarországi kapitalizmus e jelenségek közül átveszi, valóságos gráizler-tempóval lemásolja azokat, amelyek túlságos agymegerőltptést nem igényelnek, amelyek a munkásnak és az alkalmazottak sorsával való törődést nem igényelnek, de az esztendő végén a mérlegekben az ő számukra mégis a megfelelő profit-emelkedést biztosították. A magyar szakszervezeti éMtartási index 1920 óta 10 5%-os emelkedést mutat 1928 novemberben. A mgélhetési költség és a tényleges keresetek közötti aránytalanság már akkor is pusztító hatású volna a magántisztviselői szakmában, ha nem állana minden 10 munkában álló ' tisztviselővel szemben egy munka nélkül lévő és ha a munka nélkül lévő tisztviselők Összeírása nem mutatta volna időtartamban és korban azt a megdöbbentő megoszlást, amelyet itt el kell mondanom. A budanesti Székesfővárosi Statisztikai Hivatal felvétele szerint 1926 eleién a 4674 budapesti keresetnélküli magántisztviselő közül volt: 15 és 20 év között 35 férfi és 3 nő- 20 és 25 év között 154 férfi és 603 nő, 25 és 30 év között 624 férfi és 515 nő. 30 és 35 év körött 357 férfi és 249 nő. így a számok sorozatából kitűnik az, hogy éppen a le-nuunkakéoesebb éVtkorban vannak munka nélkül azok a tisztviselők, akik még hasznos munkát végezhetnének a társadalomban.
