Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.

Ülésnapok - 1927-245

Az országgyűlés képviselőházának 245. ülése 1929 január 30-án, szerdán. 137 többszörösen tudják alimentálni ezekkel az adókkal, másrészt pedig vannak községek, amelyeknek sem kereseti, sem forgalmiaúója nem jelentékeny, amúgy is szegények, a legsúlyosabb helyzetben vannak és háztartásuk a legnagyobb anarchiában van. Állítom, hogy súlyosabb problémája alig. van ma a magyar közéletnek, mint a községek háztartásának kérdése. A borfogyasztási adó kérdése éppen a legnagyobb akadály, mert mindig arra hivatkoznak, hogy ha a borfogyasztási adót is elvonjuk a községektől, ez egyes községekre nézve katasztrofális lenne. Nem tagadom, az is lenne, ha nem gondoskodnánk másról. Erre divat azt mondani, hogy viseljék az ódiumát annak, hogy az illető község a pótadóját felemeli. Hát nem is viselhetik, mert a legtöbb község pótadója olyan magas, hogy további emelése majdnem lehetetlen. De — és most jutok tulajdonképpeni gondolatomhoz — felvetem azt a problémát, amelyet a pénzügyminiszter úr, azután elődje is felvetett, sőt Kállay Tibor volt pénzügyminiszter úr is többször hangoztatott, hogy itt egy országos kiegyenlítő gondolatnak kell előbb-utóbb bekövetkeznie a községi háztartásoknál. Ilyen gondolatot láttunk megtestesülni legutóbb a házadótörvénynél, amelynél az, első még kétségtelenül félénk lépést megtettük abban az irányban, hogy az óriási egyenlőtlenségek, amelyek egyes községek háztartásai között vannak, egy orszá g*os alap igazságos szétosztása útján kiegyenlíttessenek. Erre csak azt mondom, hogyha az a pénz együtt lesz, sőt tudunk gondoskodni ennek az országos alapnak emeléséről is, méltóztassék 'először azoknak a községeknek juttatni belőle, amelyek csak azért nem tudják a borfogyasztási adót eltörölni, mert hiányzik más megfelelő fedezet. Más szóval a borfogyasztási adó csökkentését hozzuk valamiféle junktimba ezzel az országos kiegyenlítéssel, és akkor a probléma magától meg fog oldódni, ós el fog következni annak a kérdésnek megoldása, amelyet nemcsak mint bortermelő, mint bortermelő vidék képviselője, hanem mint törvényhozó is szükségesnek tartok, akinek kötelessége ezzel a kérdéssel foglalkozni. így meggyógyíthatjuk a magyar bortermelésnek azt a sebét, amelyet, akárhogyan okoskodunk, nagyon fájó sebnek kell találnunk. Hiszen a borfogyasztási adó sokszor 50%-át eléri az, illető fogyasztási adóval sújtott bor értékének, ami abszurd állapot, ami sehol a világon nincs meg, hiszen ezt számokkal is alátámaszthatom. Húszfilléres borár nem ritkaság, a fogyasztási adó pedig ebben az esetben az 5(0%-ot éri el. Ez olyan abszurd dolog, amivel szemben nem lelhet sikerrel szembeszogezni azt az érvet, hogy a fogyasztási adó elengedése úgyis a kocsmáros zsebébe folyik. Nemzetgazdasági tétel, s azt hiszem, hogy a közgazdasági miniszter úr sem cáfolhatja meg azt, hogy minden, ami a termelési költséget emeli, az árra kihat, már pedig az adó a termelési költséghez hozzátartozik és ha le is fog csipni a borfogyasztási adó elengedésével az adóból valamit a kocsmáros javára, nekünk megmarad az a, meggyőződésünk, hogy ez igenis! mégis csak előnyösen fog hatni a borárakra. És miután — mint voltam bátor az előhb jelezni — megvan a mód arra, hogy egy ilyen országos kiegyenlítődés útján enyhítsük azoknak a községeknek, illetőleg váro^ soknak anyagi zavarait, amely községek, illetőleg városok főként a borfogyasztási adóból fedezik háztartási szükségleteiket, nagyon kérem a földmívelósügyi miniszter urat, méltózKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XVII. tassék ezt a gondolatot felkarolni és méltóztassék megtenni mindent abban a tekintetben, hogy végre egyszer már megszűnjék az a panasz, amely kijelentem, hogy addig nem fog nyugvópontra jutni, amíg valami konkrét eredményre nem jut a kormány abban a tekintetben, hogy a bajok tényleg meg is gyógyíttassanak. T. Ház! Én heismerem, hogy még ez sem elég. Hiszen beszédem elején bátor voltam jelezni, hogy ez a probléma sokkal, de sokkal nehezebb, mint ahogy első pillanatra a laikusok hiszik. Hiszen hány konferenciát tartottak okos és jóakaratú emberek a 80-as, vagy a 90-as évek elején, mert négy vagy öft forint volt a bor hektolitere nagyban. Ha egyszer a termelés és a világpiaci helyzet olyan, hogy egy krízis áll be, azt úgy máról-holnapra semmiféle kormányzati, semmiféle törvényhozási intézkedéssel úgy meggyógyítani nem lehet, hogy abból máról-holnapra a termelő részére csak féligmeddig akceptábilis helyzet is legyen. De ismétlem, a krízisnek ez a súlyossága nem jelentheti azt, hogy meg ne tegyünk mindlent és maga az a gondolat, amelyet az előbb bátor voltam jelezni, azt hiszem szintén olyan, amellyel, ha nem is éppen anyagilag, de r pszichológiailag feltétlenül eredményt érnénk el, mert ez az elkeseredett bortermelő, gazdák érdekében lenne és ezt a kérdést a fogyasztási adó kérdésével kapcsolatban rendezné. Azt hiszem, neküjnk nem lehet megállanunk fólintézkedésnél avval, hogy a szőlővel beültetett, de nem elsősorban szőlőterületek adóit fogjuk erősebb mértékben felemelni és a tisztán szőlőtermelő területek adóit pedig enyhíteni. Elismerem, hogy ezzel radikális lépést teszünk, de éln azt hiszem, nem volna egészen hiábavaló munka, ha a földmívélésügyi ikormámy tanulmányozná a svéd állam rendszerét, ahol egy egészen különös rendszer van. Meg fognak i je dini az én igen t. képviselőtársaim, különösen azok, akik gazdák, akiknek az életében a legkeservesebb dolgok közé tartozik az, (Meskó Zoltán: A gyufa jut eszünkbe!) amit a maximálás jelent. Svédországban egy különös rendszer van, a hatósági bormegállapítás. (Meskó Zoltán: Itt az hiányzik még! — Zaj.) Ennek egy igen nagy előnye van. Méltóztassanak csak elgondolni azt az óriási különbözetet, amely a termelési és eladási ár között van. Hogy ez kinek a kezébe jut, azt itt nekem ma ebben a pillanatban taglalnom talán felesleges. Egészen bizonyos, hogy óriási igazságtalanság van abban, hogy a termelő, aki életének legnagyobb munkáját, (Meskó Zoltán: Úgy van!) egész életét, minden reménységét fel kell hogy tegye a maga produktumára, egy igen kicsi kis tört részét kapja annak, amit a piac végén a fogyasztó fizet. Itt az állami beavatkozást, bármennyire fogadtuk el az utóbbi időben a gazdasági liberalizmus jelszavát, valahogyan meg lehet érteni és meg kell érteni. En azt gondolnám, hogyha akár szeszfok szerint, akár más könnyen megállapítható ismérveik szerint a borárak tekintetében valamely olyan rendszer fogadtatnék el, miint amilyen Svédországban van, ahol nem lehet kiuzsorázni sem a termelőt, sem a fogyasztót annak, aki a bor értékesítésével professzionátusan foglalkozik, akkor itt is olyan eredményt érnénk el, amely óriási haladást jelentene és amellyel azt hiszem, hogy a sok bajnak megint egyikét, tudnillik azt, hogy a termelő által kapott ár és a fogyasztó által 20