Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.

Ülésnapok - 1927-190

Az országgyűlés képviselőházának 190. ülése 1928 június 20-án, szerdán. 197 azoknak a széles néprétegeknek, amelyek valóban rászorulnak a legnagyobb segítségre, most már törvényi mankót helyezzünk a hónuk alá és igyekezzünk nehéz helyzetükön javítani. Amikor ennek a mai, úgynevezett kereszténynemzeti kormányzatnak gyökerét, alapját keresem, azt találom, hogy ezt meg lehet találni abban a kimondottan keresztény szervezetben és mozgalomban, amely nem a forradalomban kelt és csapott lángra, hanem amely mozgalom már eredetileg, egy negyedszázaddal ezelőtt is vallotta, a maga rendíthetetlen alapelveit vallotta már abban a régi, liberális időben is, amikor még bizony sokszor szégyenkezve kellett e mellett az irányzat mellett állást foglani. Ennek a mozgalomnak van másutt is eredménye. Kénytelen vagyok rá hivatkozni, — hiszen büszkén hivatkozom rá — hogy a megszállott területeken is hatalmas és igen szépen fejlődő szervezetekként maradtak meg azok a szervezetek, amelyeket a háború előtt alkottunk. És ha nem megyek messze, csak a szomszédba, látom, hogy a megszállott Felvidéken épen a kersztényszociálista mozgalom volt az első, amely bátran szembenézett a csehek letÖrési mozgalmával, amely szót adott az elfojtott magyarságnak és amely őszintén, becsületesen és sok nehézség között képviseli a nehéz szociális kérdéseket a prágai parlamenttől kezdve különböző más helyekig, ahol a magyarság védelmét és érdekeit lehet szolgálni. Tehát ilyen nagyjelentőségű és nagyfontosságú ez a mozgalom és ma már minden komoly ember és réteg belátja, hogy ezeket a szervezeteket nem szétszórni kell, nem megneheziteni kell a_jnunkásságnak ilyen irányú szervezkedését, hanem magának a kormányzati bölcseségnek is oda kellene hatnia, hogy erősitse, támogassa ezeket a szervezeteket^ abban, hogy nagy kérdéseiket szervezeti, társadalmi utón, gazdasági közületek és csoportokként oldják meg, mert szerény nézetem az, hogy ne mindent az államtól várjunk, ne mindent az állam vállaira rakjunk, hanem azon kell lennünk, hogy a legtöbb társadalmi problémát külön, önállóan, a magunk erejével, emberségével és összetartásával, egymás támogatásának és az önsegélyezésnek elve alapján oldjuk meg. Ezen cél^ érdekében dolgozik szerényen igen sok és szép eredménnyel ma a keresztényszociális szervezet Budapesten és a vidéken is. Amikor azonban ezt a nagy, nemzetmentő munkát végezzük, akkor mégis akadályokkal és nehézségekkel is találkozunk. Ha már eljutottunk arra az elvi alapra, hogy ebben az országban akceptálják, mondjuk a szervezkedési szabadságot, amig mi azt látjuk, hogy nagy gazdasági erőkkel rendelkező egyedek, a különböző jogi személyek olyan hatalmas szervezeteket alkotnak a maguk érdekeinek védelmiére, amelyek döntőleg és irányitólag belefolynak sokszor az állami élet irányításába is, ha tehát minden társadalmi réteg, amely felülhelyezkedik el, éli a maga szerves életét, elevenen, intenziven és megtudja a maga érdekeit védeni, akkor nem volna szabad reklamálni, hogy az alsó néprétegek szervezkedési szabadsága — amely népréteg legjobban rá van szorulva és legjobban van elhanyagolva — necsak a társadalomnak, az államnak, hanem minden egyéb közületnek a támogatását élvezze. Ezen az alapon végezzük ezt a nagy munkát. E kérdéssel kapcsolatban interpelláció tárgyává teszem azt, hogy Budapesten a Hévnél azért, mert az alkalmazottak ez alapon szervezkedve igyekeznek a más szervezeteknél KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XIV. tapasztalt szép eredményeket elérni, •— ahol mondjuk részben zavartalanul végezhetik a maguk munkáját — egyszerűen üldözésnek vannak kitéve. Ha már egyszer megpróbáltunk minden fórumot és felhasználtunk minden fegyvert ezeknek a kérdéseknek békés elintézésére, akkor nekem erkölcsi kötelességem azokkal az emberekkel szemben is, akik az eszmék képviselőiként üldözést szenvednek, itt a Ház nagy nyilvánossága előtt szóvátenni azért, hogy a Házban elhangzott nyilatkozatok folytán erkölcsi bátorságot merítsenek az üldözötttek a további munkára, azok pedig, akik még ma is vakon az elnyomás politikáját forszirózzák és élik különböző helyeken, azok rettenjenek meg és érezzék a felelősségnek azt a nagy súlyát, amelyet igenis rájuk hárítunk, akik ilyen kérdések megoldásával nem békét, a békés együttműködést, a társadalom harmóniáját szolgálják, hanem hajtják a vizet a legnagyobb szélsőség, mondjuk a bolsevizmus felé. Ez a munkáskategória is, amelyről szólok, a kereskedelemügyi minister urnák a belügyminister úrral egyetértőleg 61.970/1920. szám alatt jóváhagyott alapszabályok alapján indította meg működését. Az egyik része, amely Budapesten működik a Beszkárt. villamos vasutaknál, igen szép munkát fejt ki és az önsegélyezésnek olyan szép eredményét produkálja, amely a legnagyobb elismerésre méltó. Az ugyancsak e szervezethez kapcsolódó „Hév. mozgalmában azonban azokat a vezetőket, akik társaikat az eszmék meggyőzésével igyekeznek egy táborba tömöríteni, ebbe a szervezetbe beállítani és közös munkában segiteni egymáson, épen akkor, amikor akcióba lépnek, abból a békés munkából, abból a megtisztelő állásból, amelyben másfél évtizeden át a legnagyobb elismeréssel végezték munkájukat, kimozdítják és abban a társadalmi körben, amelyben ők élnek, egyszerűen nagy változtatásokat eszközölnek. Kimondottan érzik és az események összefüggése folytán letagadhatatlan, hogy itt ezeknek politikai, vagy inkább gazdasági magatartása miatt, azért, mert a munkások szervezkedésének, a saját osztályosaiknak eredményt akarnak biztositani, az igazgatóság és az igazgatóság némely tagjainak részéről olVan bánásmódban van rezük, amely a legélesebb kritikát hivja ki maga ellen. Konkrét tárgya interpellációmnak a következő. A Hév.-nél, amikor a szervezkedésnek ujabb fázisa következett be, amikor a munkásság azokat a sérelmeket, amelyeknek feltárásához joga van, kezdte feltárni, akkor az igazgatóság a mozgalomnak vezetőjét, elnökét, alelnökét, titkárát, akik ugyan állandó alkalmazottai a mozgalomnak, olyanformán helyezteti át, amely az ő további életükre kellemetlen, üldözésnek látszatával bir és az üldözés bélyegét viseli magán. Aki egy helyen 15—16 évi szolgálatot teljesít, tegyük fel Cinkotán, és azt áthelyezik onnan a Filatori-gáthoz, egy tisztviselő, vagy elsőrendű alkalmazott, aki rendelkezik az elismerésnek minden formájával, (Malasits Géza: Csakhogy már maguk is sírnak!) aki már berendezkedett azon a helyen családjával együtt és most ilyen eldobatásnak van kitéve, az természetesen érzi, hogy ő nem szolgálati érdekből helyeztetett át, hanem egy nyomás miatt, egy büntetés miatt, azért, mert olyan területen működik, amely talán nem kedvező az igazgatóságnak. A munkásságnak ehhez joga van. Ezek a panaszok összefoglalva memorandumban a kereskedelemügyi minister urnák az asztalára is kerültek és a hajózási és 29