Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

Az országgyűlés képviselőházának 184. ülése 1928 június 12-én, kedden. 415 kasztani iparkodik tehát az embert, (Ugy van! Ugy van!) másrészt az ember maga jogi. kulturális és erkölcsi szempontból az értékelés valutatábláján rendkivül magas fokra emelkedett fel. (Zaj a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Előállott tehát már a XVIII. században, még a francia forradalmat megelőzőleg egy olyan ellentét (Farkas István: Olyan osztály ellentét!) a fejlődés két iránya kötzsött, amelynek kiegyenlítése feltétlenül szükségességként jelentkezett. Nem lehetett azt tűrni az ember nemesebb jogi, kulturális és erkölcsi felfogásának és megértésének századában, hogy a termelés öncélúvá válván, az embert kisikkadni engedje az élet javaiból és az emberek milliói és százmilliói a fejlődés révén tökéletesen az árnyékos oldalon és lent maradjanak. Ez az oka annak, hogy az államok és a társadalmak ezizel a gondolattal foglalkoznak és próbálják ezt a roppant nagy ellentétet kiegyenlíteni. (Ugy van! jobb felől.) Itt kapcsolódik bele fejtegetésünkbe az állam kérdése. Ha az ember a legújabb fejlődést, azt mondhatnám, a ma helyzetét és fejlődését figyelembe veszi, akkor szociálpolitikai szempontból az államrendszernek három tipusát állapithatja meg. Az egyik a szélsőjobboldalon az olasz rendszer; a másik a szélsőbaloldalon a szovjetrendszer; a harmadik a liberális fejlődéses állam, a közepén különböző árnyalatokkal. Messze vezetne, ha a két szélső rendszernek gondolatával kellene itt foglalkoznom. Annyit azonban mindenesetre meg kell állapitanom, hogy a szovjet-rendszer elgondolásában és valóságában tökéletesen elsikkad a társadalom. Az egyént nem is emlitem, az feloldódik abszolúte úgyhogy az egyén jogbiztonsága, az egyén gazdasági érvényesülése önmagában semmiképen sincs biztosítva. Bátran állithatom tehát nagy általánosságban, hogy az egyén, de még a társadalom is teljesen háttérbe szorul a szovjetrendszerben és maga az állam olyan arisztokratikus kiválasztódás utján próbál fejlődni és megerősödni, amelyre csak a régi antik államok történetében és fejlődésében találok példát. De egyben azt is meg kell állapitani, szemben mindenféle zűrzavarral és propaganda-harsonázással, hogy ahol az egyén és társadalom az állam fejlődési vonalán elsikkad vagy háttérbe szorul, ott természetesen azután demokráciáról egyetlen szó se essék. (Fábián Béla: Ez igaz! — Ugy van! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) A másik oldalon, a Carta del Lavoro által inaugurált nagy rendszerben nagy általánosságban azt lehet megállapítani, (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ugyanaz! — Malasits Géza: Ugyanaz, akár a szovjet! — Kuna P. András: No, nem Malasits beszél most! — Elnök csenget — Halljuk! Halljuk!) hogy a célgondolat, — ha jól értem — Carta del Lavoro alapgondolata az, hogy az állani szorul háttérbe, és a nemzeti egység és a termelő egység értelmében felfogott nemzeti társadalom van hivatva arra, hogy előtérbe nyomuljon. Most még természetesen az állam az, amely előtérben van, azért, mert hiszen semmiféle személyes > energiával, semmiféle nagy gondolatok projiciálásával nem lehet a fejlődést annyira siettetni, hogy példának okáért olasz földön a társadalom rövid időn belül annyira felfejlődjék öntudatban, saját céljainak felismerésében, az áldozatra való hajlamossásban és nagy céloknak való alárendeltségében, hogy át tudná venni mindazokat a feladatokat, amelyeket egyébkét az állam kénytelen elvégezni. Ugy látom azonban, hogy a fejlődésnek ez a vonala húzatott meg az olasz nemzet és állam elé. És itt természetesen meg kell azt is állapitanom, hogy amikor a társadalom hangsúlyoztatik ki ama erők és tényezők közül, amelyek egy nemzet életét alkotják, akkor megvan a lehetősége annak, hogy akár a demokratikus elv érvényesüljön, akár az egyén a maga nemzeti egyediségében és mivoltában érvényre jusson saját keretei között. Marad tehát a középső vonalon a — mondjuk — fejlődéses állam, a régi liberális alapon elindult, azoktól többé-kevésbbé elszakadt vagy még mindig azokon az alapokon járó állam. Ez az állam és a társadalma is látja világosan azt a fájdalmas, kinos ellentétet, amely van a termelésnek kapitalista hatásai, másrészt az ember kulturális és jogi egyedi felfe.Uődése között. Ennek következtében keresi a módokat arra, hogy ezt a fájdalmas ellentétet, ezt a diszparitást kioldja és valahogy felölelje a nemzet és az állam keretébe tartozó összes egyedeket olyan niódon,

# hogy senki joggal ne panaszolkodhassék teljes elhagyatottsága miatt, hogy senki ne kerüljön a fejlődés országút járói kivetődve az árokpartra, hogy senki gondozás hiján abban a társadalomban el ne pusztuljon. Én nagyon jól tudom, t. Háiz, hogy ez a célgondolat, amelyet mostan egypár mondatban voltam bátor váizolni, a messze jövőben tud csak nagyon sok vivódás, nagyon sok áldozat, nagyon sok harc árán 100%-ig megvalósulni. Méltóztassanak azonban mégis elhinni a baloldalon ülő képviselőtársaim is, hogy az a szolidarizmus, amelyet lapjaikban és előadásaikban olyan sokszor megtisztelnek azzal, hogy a gúnyolódásnak céltáblájává teszik, az egy nagy elv, amely nagyságban, nagyvonalúságban — méltóztassanak megengedni — legalább akkora, mint Marxnak nagy kiáltványa a világ proletárainak egyesüléséiről, sőt azt jelentékenyen meghaladja. Mert hiszen Marx a kiáltványában, evangéliumában és elgondolásában tulaj donképen nem törődik a többi rétegekkel, a nemzetek, a társadalmak, az államok többi rétegeivel; ő a proletárokkal törődik minden nemzetnél, az egész világon. »Proletarier aller Welt, vereinigt euch!« — ez volt a kiáltványnak — azt hiszem — első mondata. (Esztergályos János: Az elnyomott rétegekre vonatkozik!) A társadalom elnyomott rétegeihez tartozók azok, akikre az ő gondoskodása kiterjedt. Az ő felfogása tehát csonka. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy rámutassak arra, hogy az ő elgondolása csonka, ennek következtében természetesen alkalmatlan arra, hogy az emberiség fejlődésének életformájává lehessen választani. (Ugy van! Ugy van!) Mert hiszen, ahol ez a marxi elgondolás valóhan életformájává vált az emberiség valamelyik részének, ott épen azok az értékes momentumok sikkadtak ki, talán magának az elgondolónak intenciói ellenére a létesülésből, amelyekre pedig ő rendkivül nagy súlyt helyezett. Hiszen — amint az előbb emiitettem — a szovjet életformájában (Zaj a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon. — Elnök csenget.) a demokrácia tökéletesen meghal, az egyéni szabadság teljesen elsikkadt. Már

# pedig azt nem lehet semmiképen sem tagadásba venni, hogy a szovjetforma, mint egy mellékhajtása a marxi gondolatnak, vérségi rokonságban van magával a marxi elgondolással, és hogy épen azért nem alkalmas a marxi életforma és ideológia arra, hogy az emberiségnek legyen élet* 62*