Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

&92 Az országgyűlés képviselőházának sem foglaltunk állást, mert hiszen ez, a mi félévszázados követelésünk. Azt hiszem, hogy nem kell tovább bizonyítani, hogy mi voltunk •azok, akik létrehoztuk az első gyakorlati intézményeket, az általános munkás, betegsegélyző és rokkantpénztárt, amely működött mindaddig, amig az 1907 :XIX. te. alapján létesített kerületi munka sbiztositópénztárral 1906 • decemberében az egyesülést létre nem hozták. Azonkívül, mint már beszédem elején emiitettem, mi a javaslat ellen nem foglalunk állást, mert a történelmi materialista felfogás igazolását látjuk a javaslat formájában és terjedelmében. A helyzet ugyanis az, hogy ez a javaslat kiterjed az iparforgalmi népességre, a kereskedelmi alkalmazottakra és magántisztviselőkre, tehát azokra a társadalmi rétegekre, amelyek kellő eréllyel és kellő idő óta szervezve állanak törekvéseik mögött és egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy törekvéseiket ne hozzák az ország tudomására és ne követeljék azzal az erővel, amely rendelkezésükre áll, azok megvalósítását. Az, hogy a mezőgazdasági munkások hiányoznak, hogy a kispolgárok, a kisipar és kiskereskedelem tömegei hiányoznak, amelyek szintén rászorulnak erre a biztosításra, igazolja a történelmi materialista felfogást, amely szerint a társadalmak életét nem idealisztikus, hanem materialisztikus szempontok vezetik. Igaz, hogy a mezőgazdasági munkások ígéretet kaptak arra vonatkozóan, hogy majdan egyszer rájuk is ki fog terjedni ez a biztositási intézmény. A kisiparra és a kiskereskedelemre is megígéri a javaslat, hogy lehetővé teszi az önkéntes biztositást. Egyrészt azonban én itt felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó javaslatokat, amelyek a beterjesztésre vonatkoznak, a bizottság előterjesztését és talán Meskó Zoltán t. képviselőtársam indítványát is el fogja fogadni a Képviselőház, de előre kijelentem, hogy ennek a javaslatnak megfelelő javaslatot rájuk nézve belátható időm belül nem fognak beterjeszteni és mindaddig nem fognak beterjeszteni, amíg a mezőgazdasági munkásság nem fog a maga erőteljes szervezkedésével és szervezetével felléphetni és nem fogja tudni kicsikarni a maga javára azt, amit az ipari és kereskedelmi munkásság már kicsikart. A kisiparra és a kiskereskedelemire vonatkozó részt illetően, amely szerint önként biztosithatják magukat, méltóztassék megengedni, hogy én, mint régi gyakorlati szociálpolitikus, kijelentsem, hogy^ez egyenlő a semmivel. Nem bocsátkozom jóslásokba, de megállapíthatom előre, hogy talán csak százaikra, legjobb esetben ezrekre fog rúgni azoknak a száma, aikik önkéntesen biztosítani óhajtják magukat, mert az ömkéntes biztositási forma világszerte hanyatlóban van, ezt tudjuk az, ujabbkori törvényalkotásokból, de megbukott különösen ez Magyarországon. Ennek igazolására elég elővenni az Országos Munkásbiztositó Pénztár legutóbbi jelentését, amelyből kitűnik, hogy az önkéntesen betegség és baleset esetére biztosítottak száma, noha a lehetőség megvolna az egészen bőséges biztosításra, a lehető legminimálisabb és alig számibavehető. Azonkívül mi az egész javaslatban nem találunk több értéket, mint azt, hogy tö

!

rvénylhozásilag tudjuk most lerögzíteni azt a gondolatot, annak a gondolatnak elismerését, hogy a rokkantakról, öregekről, özvegyékről és árvákról gondoskodni kell. Értéket azonban, amint 1 184. ülése 1928 június 12-én, kedden. később majd ki fogom mutatni, mi nem igen találunk; a törvényhozásnak ez az elismerése az elvnek ez a törvényhozási lerögzitéise azonban indulást jelent és lehetővé teszi majdan egy későbbi, több szociális belátással, nagyobb demokrácia alapján létrejött törvényhozásnak és több szociális belátással rendelkező kormánynak azt, hogy ezen az alapon elindulva, johbat és többet alkosson ezen a téren. Végül reményünk van — nem tudom mennyiben jogosult ez a remény, — hogy a részletes vita folyamán ez a javaslat valahogyan a vita kohójában megjavul. Nem. tudom biztosan, de ebben a pillanatban remélem. Igaz ugyan, hogy Örffy Imre t. képviselőtársunknak az a kijelentése, hogy a bizottságokban nem legyőzés, hanem meggyőzés történt, nem egészen helytálló, mert a bizottságban valóiban nem meggyőzés, hanem legyőzés történt, sok! reményünk tehát nincs, mi azonban engedve lelkiismeretünk parancsának és a tömegek iránt érzett kötelességünknek, meg fogjuk próbálni a részletes vita folyamán, hogy módosításainkkal lehetővé tegyük, hogy a Képviselőház megjavítsa a javaslatot. T. Képviselőház! Azt kell mondani, hogy ha mi vállaljuk mármost azt, hogy a részletes vitában beterjesztendő javaslataink eredménytelenül maradnak, ha azt mondjuk, hogy máir most megindítjuk a harcot egy johb javaslatért, a javaslat megjavitásáéert, ezzel egyszersmind megmondottuk azt is, hogy dicse'kvésre ezzel a javaslattal semmiképen nincs ok. Nincs megokolva az a sok dithyrambus, amelyet a javaslattal szemben kormánypárti oldalról és a kormánysajtó részéről hallottunk és olvastunk, mert hiszen nemcsak nem jó a javaslat, de nem is vagyunk benne úttörők, nem tetszeleghetünk magunknak, mint úttörők, hiszen Németországban a Reichsversicherungsordnung életbeléptetése idején 1912 január 1-én a 65 millió lakosból 15,700.000 öregségi és rokkantsági biztosítottja volt Németországnak, azonkívül 2 millió magánalkalmazott volt biztosítva 5000 márka évi kereseti határig. Az állam már akkor minden rokkantsági és öregségi járadékhoz 50 márkával járult hozzá* minden özvegyi és árvajáradékhoz pedig 25 márkával. Olaszország már 1898-ban megteremtette a maga önkéntes biztosítását az aggkori és rokkantsági biztosítás terén, 1919 óta kötelező a biztosítás és az állam maga 80 Urával járul hozzá fejenként minden egyes járadékhoz. Franciaországban már 1850-ben megtaláljuk az önkéntes biztositást. amely minden állampolgárra szól és Franciaország 1908-ban már 404.000 járadékot fizetett. Belgiumban szintén 1850-ben kezdeményezték ezt a biztosítási ágat, 1909-ben Belgiumban 1,100.000 biztosított volt 40.000 járadékossal. Hollandia 1913-ban lépett erre az útra, Anglia 1882-ben, 1896-ban pedig minden állampolgárra kiterjesztette a biztositást. A kötelező biztositást, azután minden bérmunkásra kiterjesztették 1911-ben. 1910-ben a 45 millió lakosú Angliának — akik közül 11 millió bérmunkás volt — 908.000 járadékosa volt, az állam pedig 190 millió márkával járult hozzá már akkor a biztosításhoz. Ma közel egymilliárd pengő az a hozzájárulás, — mint az indokolás is elismeri — amelyet az angol kormány ahhoz a biztositási ághoz ad. A csöppnyi Szerbia, lent délen, a Balkánon, 1908-ban megvalósította az önkéntes biztositást, Luxemburg 1911-ben a kötelező biztositást, Románia 1912ben szintén a kötelező biztositást. Spanyolország 1908-ban önkéntes alapon létesítette a biztositást, Finnország, amely akkor orosz