Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-183

382 Az országgyűlés képviselőházának 183. ülése 1928 június 9-én, szombaton. Szabó Zoltán jegyző (olvassa a névsort. — Folytonos nagy zaj). Elnök: Képviselő urak, a névsor olvasása megkezdődött. Kérem, méltóztassanak csendben meghallgatni. Szabó Zoltán jegyző (tovább olvassa a névsort. — Zaj). Elnök: Csendet kérek. A házszabályok 243. §-ának 4. bekezdése értelmében kijelentem, hogy az imént töírtént névsorolvasás alkalmával távollevő képviselő urak névsorát -a legközelebbi ülésen fogóra a t. Háznak bemutatni. Ugyanakkor teszem ,meg javaslatomat az igazolás tekintetében is. A jegyző ur lesz szíves jelenteni, hogy a jelenlevő képviselő urak száma mennyi. Szabó Zoltán jegyző: Ötvenöt. (Éljenzés a jobboldalon. '— Zaj a szélsőbaloldalon.) Elnök: A Ház tehát határozatképes. Kérdem a t. Hálzat, méltóztatik-e megadni Pakots József képviselő urnák az egynegyedórai beszédidő meghosszaibbitást? (Igen! Nem! Nagy zaj.) Kéretni azokat, akik a meghosszialbbitást megadják, szíveskedj ének felállani. (Megtörténik.) Kisebbség. A Ház a meghoszszabbitást nem adta meg. (Nagy zaj a szélsőbaloldalon. — Rothenstein Mór: Ez majd megbosszulja magát!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Az. interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Nagy zaj. — Halljuk! Halljuk! — Fábián Béla: Letelik a 15 perc!) Csendet kérek képviselő urak. Pakots József: T. Képviselőház! Tisztelettel kérem, méltóztassék nékem megengedni, hogy kellő csendben mondhassam el ezt a rövid felszólalásomat, miután nem tudtam a magam számára hosszabb időtartamot biztositani, nem azért, mintha most egy közvetlen,, spontán megnyilatkozott hangulat ütött volna el ettől, hanem azért, mert a t. kultuszminister ur már a szünetidő alatt az egységespárt elnökének, Almásy László t. képviselőtársamnak megmondotta, hogy rendelkezzék az iránt, hogy a többség ne szavazza meg a beszédidő meghosszabbítását. (Nagy zaj és ellenmondások a jobboldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! (Rothenstein Mór: Csak cédulázzunk tovább! — Zaj.) Csendet kérek, a Ház minden oldalán! Pakots József: Igen t. Képviselőház! Az a hosszú időre kiterjedő konfliktus, amely a t. minister ur és az egyetemi tanári kar között immár egy hónapja tart, mindenkiben azt a várakozást ébresztette, hogy mindkét részről történik valami a konfliktus elintézése érdekében. Meg kell állapitanom, hogy ez a viszály semmiképen sem járult hozzá ahhoz a tekintélyhez, amelyre szüksége van a magyar tudományos élet legfőbb tanítómestereinek és amelyre szüksége van magának a kultuszminister urnák is, aki a magyar közoktatásügy legfőbb őre. Hiá-ba vártuk ezt. (Zaj jobbfelől. — Rothenstein Mór: Lesz még egy katalógusolvasás!) E hosszú idő alatt hirlapi nyilatkozatok és egyéb effajta megnyilatkozások jutottak tudomásunkra, közvetlenül a minister ur hangját azonban nem hallottuk. Mindjárt beszédem elején meg akarom állapítani, hogy a minister urnák egy hónappal ezelőtt elmondott expozéjában foglalt ama nyilatkozatát, amelynek kapcsán elitélő kritikát mondott arról a tanítási rendszerről, amely az egyetemen nem általánosságban, de — hogy saját szavait használjam — egy kisebbségi formában majdnem uralkodóvá vált, a magam részéről azért tartom helyesnek, mert ez igaz. (ügy van! jobbfelől.) Nagyon jól tudják mindazok, akik az egyetem tanitási rendszerével akár közvetlenül, akár közvetve ismerősök, hogy ott az utóbbi időkben, de már messze időkre visszamenőleg is, csodálatos laza felfogása mutatkozott annak a kötelességnek, amelyet a professzornak éreznie kell a tanítványával szemben, de továbbmenőleg, magának a tudománynak nagy érdekeivel szemben is. Hiszen nagyon jellemző és érdekes, hogy a minister ur nem maga az első kultuszminister. aki ezekben a kérdésekben szükségesnek tartotta, hogy hatályos lépéseket tegyen. Már 1899 június 2-án Wlassics akkori kultuszminister rendeletet bocsátott ki, melyben az egyetemi szünidő kérdésével foglalkozva, ugyanazokat az intenciókat juttatta kifejezésre a • tanitási rendszer szellemét illetőleg, mint aminőknek a t. kultuszminister ur adott hangot. Igen t. Ház! Ez teljesen helyes, helytálló felfogás és mindannyian, akik erős kritikusai vagyunk a minister ur tevékenységének, — de el kell ismerni, hogy mindig objektiv kritikusai — ebben a tekintetben melléje sorakozunk, amikor rendet akar teremteni az egyetemi tanításban. De méltóztassék megengedni nekem, a következő tiszteletteljes észrevételemet. Kérdeznem kell a t. kultuszminister úrtól, mi a magyarázata annak, mik azok az okok, amelyek miatt ezt a kinos, ezt a kényes kérdést egészen váratlanul a parlament nyilvánossága elé hozta? Én állom és vallom azt az elvet, hogy minden közéleti kérdés idevaló és állom és vallom azt, hogy a minister parlamentáris felelőssége is abban kulminál, abban összpontosul, hogy olyan esetben, amikor segíteni már maga nem tud, akkor a parlament segitségét kéri maga melléj hogy közérdekű, közéleti kérdésekben a parlamenttel együtt tudjon orvoslást teremteni. (Fábián Béla: Jó lett volna az Ádámügyben szintén ezt az eljárást követni!) Én azonban nem tudom, mert a minister ur olimpusi ködbe, hallgatásba és némaságba burkolódzott abban a kérdésben, hogy előzőleg történtek-e bizonyos házi kezelésszerü intézkedések, amelyek azt a hibás szellemet kiűzték volna az egyetem falai közül? Erről mi nem tudunk, annyi azonban a viszály egyes etappjairól nyilvánosságra jutott, hogy a minister ur intencióit egészen furcsa és egészen különös szinben tüntették fel egyes lapközlemények. Arról tudnak és beszélnek nyiltan, hogy az egész akció mögött az egyetemen egy olyan professzor áll, akiről a közvélemény és a nyilvánosság nem egészen rokonszenves politikai vonatkozásban szerzett tudomást. (Fábián Béla: Vak-rák!) Nem a maga tudományos, hanem politikai működése révén szerezhetett róla tudomást a közvélemény és aki véletlenül ugyanaz a professzor, aki pontosan megfelel — hogy ugy mondjam — annak a jellem- és kórképnek, amelyet megrajzolt az igen t. minister ur az egyetemi tanár urak egy részéről. Különös ós érdekes dolog, hogy amikor a t. minister ur elmondotta expozéjában ezt a súlyos kritikát, rá egy hétre, ugy tudom, érte kezletet hivott volna össze a kulutszministeriumban, ahol a rektor urakat és dékán urakat bizalmas megbeszélésen akarta együttlátni, hogy ezeket a kinos és kényes kérdéseket megbeszéljék. Ennek az akkor történt diskurzusnak épen a legbizalmasabb része nyilvánosságra került, indiszkréció követtetett volna el és ezt az indiszkréciót ugyanaz a politikai jellegű professzori egyéniség követte volna el, akiről sajnos, a magyar közéletben nem va-