Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-182

^^^ 332 Az országgyűlés képviselőházának 182. ülése 1928 június 8-án, pénteken. adója, hogy azok nem egymás helyettesitik, hanem parallel egymás mellett működnek, mindegyiknek külön-külön penzuma lévén kiszabva. De teszem ezt azért is, mert abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy pártom nevében is szólhatok itt és leginkább teszem ezt egy szubjektív szempontból is, amelyet nem hallgathatok itt el. (Halljuk.) Közel félszáz előadói beszédemben, amelyeket a két nemzetgyűlésen és itt a Képviselőházban tartottam, állandóan az volt az ambicióm, hogy kerüljem, vagy legalább is ne nagyobbítsam azokat a súrlódási felületeket, amelyek a Házban csatázó két ellentétes vélemény^ között vannak, mégpedig azért, mert az előadónak más célja, más ambiciója nem lehet, minthogy előbbre vigye azt a javaslatot, amelyet képvisel. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ugy képzelem, hogy az ellentétek elsimításával ezt a célt jól szolgáltam. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ámde, t. Ház, ennek nagy ára is van. Az ára tudniillik az, hogy az előadónak csaknem teljesen^ ki kell vetkőznie egyéniségéből. Az előadónál — ha szabad igy kifejeznem magamat — nem is szabad, hogy egyéni vélemény legyen, vagy ha van, azt erősen el kell színtelenítenie, le kell tompitania az ellentéteket és általában mindent el kell követnie — ismétlem — arra, hogy az ellentétek szitását elő ne mozdítsa. Ennél a javaslatnál azonban — bevallóim egész őszintén — nem vagyok képes ezt megtenni. Egy javaslatot vettem a kezembe, amelynél csaknem teljesen lehetetlen egy politikusnak, ha van egy kis szociális érzés a lelkiében, teljesen objektívnak lennie, bele'nem vinnie egy kis szubjektivitást, egy kis szint, egy kis érzést, egy kis lendületet, amely lendületre szerény véleményem szerint ennek a javaslatnak, ennek a vitának nagy szüksége van. Mert, bár nem- szeretnék vádolni senkit sem, ugy érzem, hogy a vita még mindig nem hozta ki itt a Házb an azt a lendületet, azt az elánt, azt az érzést, amelyet ennek a javaslatnak szülnie kell, (Ugy van!) mert hiszen érzésem szerint olyan óriási nagyjelentőségű szociális javaslattal állunk szemben, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) amelyet — merem állítani — mint az egész magyar szociálpolitikának alapfundamentumát fogunk tekinteni a jövőben. (Ugy van! jobbfelől. — Esztergályos János: Majd augusztus közepe táján!) Mármost nemcsak a parlamenti illemnek megfelelően, hanem azért is, hogy kizárjak további félreértéseket, pár szóval foglalkoznom kell előttem szóllott Petrovácz Gyula igen t. képviselő ur beszédével, (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) aki — bár a napló nincsen a kezemben, de több irányban kaptam ilyen tartalmú információkat — olyasféle nyilatkozatot tett, mintha ez a javaslat az ő pártjának javaslata lenne. Én a legjobban tudom, hogy ez a nyilatkozat nem is ugy volt elgondolva, mint ahogyan a képviselő ur mondta, főképen nem ugy volt elgondolva, mint ahogyan ezt a nyilatkozatot bizonyos oldalon a sajtóban is beállították, mégis szükségesnek tartom — már csak azért is, mert nem hiszem, hogy a nyilatkozat hatása nagyon kellemes lehetne akárkire, legkevésbbé a népjóléti minister úrra — csak annyit megjegyezni, (Propper Sándor: Ki a papa?) hogy Petrovácz képviselő ur alig hihette a parlamenti munka megosztását akként, hogy azokat a javaslatokat, amelyek adókat hoznak, amelyek terheket rónak ki, az egyik párt, azokat a javaslatokat, amelyek nem adót hoznak, hanem adakoznak, valamelyik másik párt hozza. Ez a munkamegosztás mindenesetre kissé egyoldalú volna. Lehet, hogy Petrovácz képviselő ur nyilatkozatát nem is annyira erre az oldalra értette azt, mint a másik oldalra, a szociáldemokrata párt tagjaira. Kijelentem, hogyha igy értette, azt sem tartom helyesnek, mert nekem az az álláspontom, hogy egy javaslat megszületésében, törvénnyé válásában mindazoknak a pártoknak és mindazoknak a képviselőknek, akik a javaslatot elfogadták, ugyanannyi részük lesz, tekintet nélkül pártállásukra, mint bármely más párthoz tartozó képviselőknek. Ezt szükségesnek tartottam teljes lojalitással a szélsőbal uraival szemben is hangsiílyozni, mert hiszen — legalább eddig — a vita során, fentartva elvi álláspontjukat és a részleteknél előadandó észrevételeiket, általánosságban ők mindnyájan elfogadták a javaslatot. (Helyeslés a jobboldalon.) A tulajdonképeni feladatom — ha keresem a formulát — az volna, hogy a szociálpolitikának, a szociálpolitika lehetőségeinek mennyiben szabja meg a határát a gazdasági helyzet és a fináncszempont. Egészen bizonyos, hogy egy államban a szociálpolitika kifejlődésének számos tényezője van, amelyeket itt végig számbavenni nem is lehet feladatom. Egészen bizonyos, hogy van egy általános politikai momentum, amely adott esetben talán mindig a legfontosabb tényező, de azután egészen bizonyos, hogy vannak, — beszédemnek ebben a fázisában ezek a fontosabb momentumok — bizonyos gazdasági és pénzügyi adottságok, amelyek — hogy ugy fejezzem ki magamat — determinálják a szociálpolitika lehetőségeit, illetőleg határát. Ha ezt a határt keresem, természetszerűleg megvonom ennek a • határnak alsó . és felső vonalát. Alsó vonala a szociálpolitikának, beismerem, a nulla. Elméletileg lehet elképzelni olyan kormányzati irányzatot, amely teljesen szabadjára engedve a gazdasági erők törekvéseit, nem avatkozik bele semmibe sem^ es talán csak tisztán annak belátása biztosítja a szociálpolitika automatikus elintézését, hogy egy bizonyos érdekeltség, a nagytőke, — saját jóí felfogott érdekében is — a munkások erkölcsi és anyagi jóléte szempontjából bizonyos intézményeket állit fel, bizonyos intézkedéseket vezet be. A helyzet tényleg ugy áll, hogy az utóbbi időkben az a nagytőke, amelynek nemcsak feje, hanem szive is helyén van, amely belátja, hogy a maga önös érdeke is az, hogy minden tekintetben megfelelő, erkölcsileg, szellemileg és anyagilag is erős munkásosztállyal dolgozzék, megoldja ezt az, — hogy ugy mondjam — automatikus segítést. Beismerem, hogy ez nem elegendő. Lehetetlen ezt a, — hogy szocialista kifejezést használjak — tisztán kapitalisztikus hajtóerőt elegendőnek tekinteni abban a tekintetben, hogy ez azután el is intézze a szociális kérdéseket addig a mérvig, amíg azok tényleg szükségesek. Szükség van tehát erős, szociális gondolkodással telitett kormányzatra és törvényhozásra, amely a gazdasági erőknek automatikus lefelé tendálását, amely a szociális gondoskodás terén megnyilvánul, enyhiti és meghozza azt a maximumot is, amelyet adott esetben a szociális gondoskodásnak a munkások részére nyújtania lehet. Hogy az egyes tőkeérdekelt; ségek maguk is látják, hogy az úgynevezett szociális gondoskodásra szükség van, alig hiszem, hogy bizonyítani kellene, hiszen az egész