Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-180

300 Az országgyűlés képviselőházának eiót nem tudja megváltani az, aki elpusztítja a jelen generációt. Nem lehet a mi verejtékünkből mindent kisajtolni és a mi exisztenciánkat tönkretenni azzal, hogy teljesítőképességünket messze meghaladóan odaadunk mindent egy látszatért, egy ábrándért, egy káprázatért. (Fábián Béla: Eddig 25.000 volt a zálogolások száma egy hónapban Pesten, most lesz 40.000!) Méltóztassanak megengedni, hogy felolvassak itt pár rövid mondatot, amely olyan sajtóban látott napvilágot, amelynek a fajiság melletti kitartása és a keresztény eszmékért való buzgalma vitán felül áll. A Magyarság című lapnak itt van egy vezérlő cikke, amelyben erről a javaslatról nem a leghizelgőbben nyilatkozva, azt mondja (olvassa): »Kormányf érfiaink ambicióját inkább az a gondolat fűtse, hogy mikép lehetne egy nagyszabású termelési politikai előfeltételeit megteremteni, amely keresetet és megélhetést tudna biztosítani nemcsak a szűk trianoni határokon túl zsúfoltan élő kilencmillió embernek, hanem a szaporodó jövő nemzedéknek. A biztositásnak ezt a preventív és egyéni módját kell megvalósitani.« T. Képviselőház! Nagy tömege, nagy olvasóközönsége és siók követője van ebben az országban ennek a politikai gondolatnak és hogyha tőlem, a parlamentnek igénytelen és nem régi tagjától nem méltóztatik elfogadni, de a sajtónak ilyen megnyilvánulását, ezt a gondolatot, amelyet kiépit, amikor azt mondja, hogy nem időszerű, el van hanyagolva benne az a társadalmi réteg, ahol el kellene kezdeni, — meg kellene szivlelni. Akkor itt valamiképen nincs minden rendben és a szépséget csak ugy magyarázom, hogy a mélyen t. népjóléti minister ur előbb rákjai a házra az ornamentikát és elfeledkezik alapjairól. Egy nemzetépítő programmot inkább megközeíiti, ha nem is anyagiakban, de elgondolásban, az,, amit tegnapelőtt olvastam a kultuszminister úrtól, aki ugy hagyja el a múlt időket, hogy felhasználja és konzerválja azokat az erőket, amelyeket a liberalizmus teremtett, uj utakon próbálja fruktifikálni őket, de legalább! próbálja és nem akarja elenyésztetni. Az pedig, ahol csak űzetünk, de nem kapunk semmit, ahol egy Ígérvényt adunk;, amellyel, ha valaki kihúz, egy főnyereményt, valahogy talán boldogul, de mindenki nem nyerhet, nem elegit ki. Altruisztikus biztositásnak és az állami kötelező biztositásnak olyannak kell lennie, hogy az minden polgár számára főnyeremény legyen. Olyan legyen, mint az angolok biztosítása, kik ^azt mondják, hogy az állam: 61%-ban vesz részt. Ha a t. minister ur indokolásában azt a szemrehányást teszi, miért mondjuk, hogy ebben a válságos időben nem kell a biztosítás, hiszen Angliában a sztrájkok idején és a nagy szénválság idején csinálták meg 1925-ben a biztosítási törvényt, — erre azt válaszolhatom, ez igaz, de kérdem, kiknek csinálták

1

? Nem volna itt senkinek kifogása, én volnék az első, aki vörösre tapsolnám a tenyereimet és boldog kilángolással hirdetném és magasztalnám a mélyen t, minister

1 ur érdemeit, ha gondoskodás történnék azokról, akiknek szenvedései és verejtékező elmúlását mindennap látom. Látom, hogy a kispolgári tömegek mindennap pusztulnak, látom, hogy a munkások létminimuma sincs meg, látom azt a kénytelen-kelletlen arcot és látom azt a gyöngéd női lélekből fakadó de természetes nagy koncepciójú elgondolást, amelyet KétMy Anna t. képviselőtársunk az előadó ur beszédét követő nagyszerű fejtegeté180. ülése 1928 jumus 5-en, kedden. seihen előadott: »Magunkénak fogadjuk el ä kényszerű helyzetet«. — Egy altruisztikus kötelező biztositásnak nem szabad kényszert jelentenie. Hibáztatom, hogy azt mondja az indokolás: ezeket meg ezeket a rétegeket megkimélem a kötelező biztosítástól, azokat meg nem hajtom még bele, mert azoknak járandóság és járulékfizetési fizetését még nem tartom lehetőnek. — Ne kiméi je! A kötelező biztositásnak nem kényszerű állapotnak, hanem áldásnak kell lennie. Az állam azért nyúljon bele a mindenki biztosításába, hogy mindenkit felemeljen. Ha mindenkit adóztat, akkor egyúttal mindenkit gyámolitson is, mert az állami omnipotenciát és az állam egyoldalú felsőbbségét hirdető igazságtalan tan ideje már régen elmúlt. Az 1925. esztendőben a Locarno idejében nem az a gondolat vált úrrá a nemzetek felett, hogy a nacionalizmus elszigetelt ábrándos világának épitsék meg külön-külön templomait, hanem a közös imádságnak és a népek önrendelkezési jogából és gazdasági egymásrautaltságából folyó békességet teremtsék meg. Ezek a gloire-t abba a világításba helyezik, amelyet nem a revans füt, hanem fût a megértésnek szelleme. Trianon pusztulása is csak akkor remélhető, ha a mi gazdasági evolúciónk itt indul meg először, idebent. Megértem, hogy az állam külön háztartásának lukrativitása kölcsönök kontrahálására ösztönzi azokat a bankárokat, akiknek^ jók vagyunk, akiknek az államnak adókkal és egyéb feleslegekkel biztosított külön lénye és léte jó és adják ide a pénzt, de minket, akik itt megszenvedjük ezt, minket, akik millión meg millión, mint verejtékező, dolgozó munkások és polgárok, szenvedünk és kinlódunk. nem tölt el boldogsággal ez a koncepció. Mi egy más koncepciót várunk és reménykedünk abban, hogy a nemzet ott künn majd meglátja, hogy mi a csillogás és mi a valóság, mi a délibáb és mi a melegítő tüzfény és mi az a világító elmésség, amely nem káprázatos szólamokban, hanem abban a gyönyörűséges gondolatvilágon épül fel, amely a do ut des elvét vallja örök idők óta a közjogban és magánjogban egyaránt. Azt a világot várjuk, amely közelünkben a Kelsen-féle tudományosság berkeiben kezd napvilágot látni, azt a világot, ahol meghirdetik, hogy nem az állam közjogi különállása és szupremáciája az, amelyből a népek boldogulása fakad, nem a közjog az első, hanem a magánjog. A első a magánjogosultság, a megélhetés, a kenyér joga, ez az állami fundamentum, nem pedig az, amely az osztálygőg és osztályuralom elválasztóvonalait adja, nem az, amely kedvezményezetteket és kiválasztottakat ismer, hanem az, amely a fajiság gondolatát megtermékenyítve a nemzeti evolúcióban látja és a polgár és a munkás összetartásában látja ezt a gondolatot, amely bennünket a kultúrfölény és a gazdasági egészség birodalmába visz. Elindulva a földmunkások rétegéből, követve az ipari munkásság útjait, követve a kispolgárság szenvedéseit és dolgozó irányait; itt kell befejeződnie annak a körnek, amely mellett a népjólét gondozása megkezdődhet. Ismételten kérem a népjóléti minister urat, hogy ne haragudjék, de én kénytelen vagyok azt mondani, hogy amióta a népjólétnek ministeriuma van Magyarországon, azóta rosszul van a nép Magyarországon. (Ellenmondások jobbfelől. —Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Fordítva van!) Jobban van? A háziurak talán jobban vannak, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) de a néptömegek és a dolgozó tömegek az öngyilkosság felé sodortatnak. (Vass József nép-