Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-179

Az országgyűlés képviselőházának 179. mazottakat, az önálló iparosokat és kereskedőket a törvény kötelező ereje alól kivonnák. Felemlíthetné itt bárki azt, miért nem beszélek a bányatársládákról és miért nem követelem, hogy ezeket is egyesitsék ezzel az intézménnyel; amikor azt mondom, hogy a földmunkásokra, a kisiparosokra és minden ilyen kategóriára is ki kell terjeszteni a törvény hatályát és amikor fontosnak tartom azt, hogy egy intézmény végezze ezt a teendőt, akkor miért nem kivánom, hogy a bányatársládákat szintén belekapcsolnák ebbe? Erre nézve álláspontom a következő: Én a bányatársládákat is be szeretném ide kapcsolni és a bánya- és kohóüzemekben foglalkoztatott munkásokat is össze akarom kapcsolni a többivel, — meggyőződésem az, hogy el is fog következni ennek az ideje — azonban, hogy most momentán a bányatársládákat érintetlenül kivánom hagyni, ezt tisztán és kizárólag azért teszem, mert a bányatársládák ma sokkal magasabb segélyt biztosítanak a bányamunkásoknak, mint biztosit ez a törvény. Ennél az oknál fogva tehát ugy vélem, hogy majd amikor az intézmény szolgáltatásai tekintetében a tapasztalatok azt fogják igazolni, hogy az a matematikai alap, amelyet itt megállapítottak, módot ad arra, hogy a segélyeket, a járadékokat felemeljük, és amikor meglesz az arány a rokkantbiztositási intézménynél és a bányatársládáknál fizetett tagdíjak és szolgáltatmányok között, akkor el fog következni annak ideje is, hogy mindenki be fogja látni, hogy nincs semmi értelme a bányatársládák külön működésének. De fontos érdeke fűződik az egész bányamunkásságnak is ahhoz, hogy a bányatársládákat megszüntessük. A múlt esztendőben ugyan némi javulás állott be e tekintetben és a múlt esztendőben történt intézkedések ezeket a bányatársládákat ugy alkották meg, hogy a transzfer kérdése elintézést nyert, — ha az egyik bányatársulatnál dolgozó munkás kilép a társaság kötelékéből, és egy másik bányatársaság kötelékébe lép, vagy szolgálatába áll, ma már nem veszíti el igény jogosultságát — mégis a bánya- és kohóiparban foglalkoztatott munkások közül sokan végeznek olyan ipari munkát, hogy nincsenek odakötve a bánya- és kohótársaságokhoz, hanem más ipari üzemekben is el tudnak helyezkedni. Kétségtelen, hogy ez a fluktuáció később még igen nagy mértékben fokozódni fog és ennek következtében mindinkább előtérbe nyomul majd annak szükségessége, hogy a bányatársládák rokkantalapjait is hozzácsatoljuk a rokkantbiztositási intézmény vagyonához. A bányatársládák sorsa tehát ekkor fog eldőlni. A törvénynek van egy rendelkezése, amely bizonyos kivételeket statuál egyes kategóriákra, igy például az újságírókra is. Az, aki az újságírók nyugdíjintézetének tagja, mentesítve lesz a kötelezettség alóL valószínűleg — nagyon helyesen — azért, mert hiszen az Újságírók Nyugdíjintézete annak ellenére, hogy az egész matematikai alapja megingott, annak ellenére, hogy épen ugy, mint a többi magánegyesület, elvesztette a háború előtti vagyonát, nagyobb szolgáltatásokra képes, mint ez az intézmény, amelyet mi itt meg akarunk alkotni. Nem volna tehát helyes, célszerű és igazságos, hogy az újságírókat belekényszeritsük ebbe a törvénybe, ahol lényegesen kevesebb segélyre lehet igényjoguk, mint ha megtartják eredeti tagságukat. De én azt hiszem, hogy bizonyára azért mondja ki a törvény, hogy mentesítve vannak az újságírók, mert hiszen a népjóléti minister ur különös jóakaülése 1928 június 2-án, szombaton. 275 rattal és jóindulattal viseltetik ez iránt az intézmény iránt; kell is, hogy ugy legyen, hiszen végtére ő annak elnöke. Ha azonban az újságíróknak ezt a kivételt megengedik, akkor az én meggyőződésem szerint ezt más kategóriákra is ki kell terjeszteni; ez volna a logika. Viszont elismerem azt is, hogy h El cl törvény egy olyan rendelkezést statuálna, hogy mindazok akik olyan társadalmi intézményeknek tagjai, amely társadalmi intézmények legalább annyit szolgáltatnak, mint amennyit szolgáltat a megalkotandó rokkantbiztosítási intézmény, ott maradhatnak, akkor ez odavezetne, hogy ennek a kötelező intézménynek nagyon kevés tagja maradna, mert hiszen mindenki igyekeznék más olyan társadalmi intézmények kötelékébe tartozni, ahol egyrészt többet kap, másrészt ahol az intézmény irányítására nagyobb befolyása lehet, mint amilyet itt ez a törvény számára biztosit. Elismerem külön még azt is, hogy hiszen ennek bizonyos adminisztratív nehézségei is volnának. Szinte elképzelhetetlen, hogyan ellenőrizhetnék, hogy a munkás, vagy a biztosított eleget tesz-e a kötelezettségnek, amelyeket a törvény megállapít; és ha más kategóriákra is kiterjesztenék azt, amit kiterjesztettek az ujságirókra, akkor egy olyan állandó apparátust kellene fentartani, amely azt ellenőrzi, hogy vájjon a biztosított nem szüntette-e meg közben a biztosítási viszonyt. Már a törvény bizottsági tárgyalása során igen élénk vitára adott alkalmat az aggkori járadékok megállapításához vagy igényjogosultságához szükséges korhatár kérdése. A népjóléti minister ur azt mondja, hogy a 65 éves korhatárt 60 esztendőre leszállitani nem lehet, mert ez felborítaná az egész matematikai számitást. Hivatkozik arra, hogy nagyon sok külföldi államban a 65 esztendő van megállapítva. Az én pártomhoz tartozó bizottsági tagok viszont igazolták, hogy ugyancsak sok állam van, ahol a 60 éves korhatárhoz van az aggkori járadék élvezete kötve Akármint áll az eset, ha elismerem is azt, hogy vannak külföldi államok, ahol 65 év a korhatár, viszont azonban nem szabad figyelmen kivül hagynunk, a mi úgynevezett speciális magyar viszonyainkat. Hiszen a túlsó oldalon nagyon sokszor hivatkoznak a speciális magyar viszonyokra. Akkor, amikor mi a külföldhöz hasonló intézmények megvalósítását követeljük, igen sokszor halljuk azt, hogy a mi speciális magyar viszonyainkra ez vagy az az intézkedés nem alkalmazható. Legyen szabad tehát nekem a mi speciális magyar viszonyainkra legalább ennyi joggal hivatkoznom és megállapítanom azt, hogy a mi speciális magyar viszonyaink annyiban különböznek a külföldi viszonyoktól, hogy itt a halandóság nagyobb és hogy itt az emberek életkora átlag sokkal rövidebb, mint más országokban. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy miért rövidebb, arról is lehetne beszélni. Kétségtelen, hogy a gazdasági viszonyok igen nagy mértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy Magyarországon lényegesen alacsonyabb az átlagos életkor, mint a nyugati államokban. A szociális intézkedések hiánya mindenesetre igen nagy mértékben járul hozzá a halandóság szomorú statisztikájához. De elismerem azt is, hogy Magyarország földrajzi fekvése is olyan, hogy természetszerűen valamivel alacsonyabbnak kell lenni az átlagos életkornak, mint azokban az országokban, amelyek szerencsésebb földrajzi határok között élnek. A nagy magyar Alföld portengere kétségtelenül igen sok ember életét rövi40*