Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1928 május 31-én, csütörtökön. 22 5 ezért külön a családja büntetésben is részesüljön? A börtön szakaszra pedig azt mondom, hogy a judikatura az utóbbi időben igen erősen elmaradt az élettől és sokan ülhetnek börtönben, akiket a társadalom Ítélete tisztességeseknek és tisztáknak tart, viszont talán forditva is: az, hogy valaki szabadságot élvez, vagy magas pozicióban ül, nem mindenkinél jelenti a gáncs és félelem nélküli lovagot. De gondoljunk arra is, hogy a politikai rendszerek igen gyakran alapítják a maguk hatalmát börtönökre, és nem) volna kívánatos, ha ezeknek ténykedését ilyen szakasz még alá is támasztaná, annál kevésbbé, mert nem is tudhatjuk, hogy mit hoz számunkra a jövendő. (Rassay Károly: És ki lesz a börtönőr? Mit lehet azt tudni?) Az özvegy-nyugdíjat két okból is sérelmesnek tartjuk. Először sérelmesnek tartjuk annál a megkülönböztetésnél fogva, amelyet a két kategória, a magánalkalmazott- és munkáskategória özvegyei közt tesz, és sérelmes az Özvegyi nyugdíj 50%-ban való megállapítása is, Nem akarok perbeszállni — nem is lehet perbeszállnom! — a javaslatnak matematikai alapjával, de ugy érzem, hogy a munkásság sziveeen meghozná azt a félpercentes áldozatot, ha ez azzal a megnyugtatással járna számára, hogy özvegye nem marad ellátatlanul halála után, hanem feltétlenül és minden körülmények között segítségére sietnek. Nyugtalanító azonban s főleg az özvegynél a rokkantság ismérve. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet például a csak háztartásban dolgozó nőre nézve a keresőképesség csökkenését megállapítani. Ma, a családvédelemnek ebben a klasszikus kurzusában senkisem Ítélheti el azt a munkást, aki esetleg egy jobban fizető szakmában elhelyezkedve

% nem kénytelen a feleségét kenyérkereső munkába hajtani, nem kénytelen a feleségét munkába kényszeríteni. Ennek a munkásnak özvegye számára a javaslat jelen redelkezése egyenesen katasztrófát jelent. Mert ha például a kenyérkereső elhunyta őt életének 45—50 éves korában éri, ami a mai viszonyok között igen sok valószínűséggel bekövetkezhetik, akkor eery megoldhatatlan dilemma elé van állítva, hogy: megvárja-e a 65 éves életkort, amikor r automatikusan beáll az özvegyi nyugdíj elérése, vagy pedig kitegye magát mindenféle hivatalos vexaturáknak,, annak megállapítása végett, hogy ő, aki sóba háztartásonkivüli munkát nem végzett, de bizonyosan becsülettel felnevelt néhány gyermeket, eléri-e az ebben a szakmában szokásos munkabér bizonyos százalékai* Hogy a kevés száz százaléknak fele azután mennyire nem exisztenciális bázis, hogy ez mennyire nem felel meg a kivánalmaknak, az nem is szorul bizonyításra, hiszen ezzel egyenesein útját állják annak, hogy a nő a családban maradjon, amire pedig: a családapa elvesztése után sokszorosan szükségük van a gyermekeknek. Ezzel egyenesen odakergetik a nőt a gyár, a műhely kapuja elé, nemcsak azokat, akik folytatják azt a foglalkozást, amelyet férjük életében már űztek, hanem azokat is, akik odáig a háztartásnak, a családnak, a gyermeknevelésnek áldozták életüket. Arról sem kell továbbmenőleg sokat beszélni, hogy az árvák járadéka mennyire nem jelent neveltetési lehetőségeket, és nem kell bizonyítani, hogy az a 15%, vagy akár az a 30% is, mennyire nem elegendő arra, hogy abból egy gyermeket emberré, munkássá, polgárrá neveljenek. Az a motto csendül ki a minister ur indokolásából, hogy: neveljünk szakmunkásokat. Annál a szakasznál mondja ezt, amellyel indokolja az ifjúmunkásnak, a tanoncnak biztositásmentességét. Azt mondja, hogy az ipar tanoncválsággal küzd, s akkor, amikor az árvajáradékot ilyen alacsonyan állapítjuk meg, nem veszi észre a minister ur, hogy ő maga is hozzájárul ahhoz a szerintünk is egyáltalán nem kívánatos tendenciához, hogy a munkáscsalád nem tudja gyermekét szakmunkára odaadni. A mi álláspontunk az, hogy a szülőtlen árva az állani gondja kell, hogy legyen, mert ahogy joga van minden embernek az élethez, ugy joga van minden gyermeknek ahhoz, hogy a közösség őt felnevelje a közösség szolgálatára. Ez a terület ma még erősen megmunkálatlan, de épen azért ott, ahol erre lehetőség van, ott kell az erre a területre tartozó árvák felneveléséről gondoskodni, mert nem szabad és nem lehet megállani a törvényes parancsra világrajött gyermekek megszületésénél, hanem ha Ham beavatkozik az egyénnek ebbe a jogába, akkor éreznie kell a maga kötelezettségeit az élettel szemben is. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez az ár va járadék azonban sem összegében, sem limitáltságában nem alkalmas ennek a kötelezettségnek betöltésére. Ha az államhatalom nem a kapitalizmusnak egyik eszköze volna, hanem gondoskodnék minden polgár életéről, életfeltételeiről akár ugy, hogy pozitive beavatkozik a tőke és munkás közötti harcba, akár pedig ugy, hogy a munkásság szervezkedését, önvédelmi törekvéseit nem akadályozza meg, akkor lehetséges volna olyan munkafeltételek megteremtése, amelynek következtében nem volna oly szörnyű a munkásapa elhullása, nem volna olyan kétségtelen bizonyossággal bekövetkező esemény az, hogy a munkásszülő, különösen ha sok gyermeke van, feltétlenül kiskorú árvákat hagy maga után és akkor a biztosítási események során elsorvadna az árvaság, mert az apa kenyérkeresővé tudná felnevelni a maga gyermekeit és az özvegység sem jelentené azt a terhet az intézményre nézve, amelyet jelenteni fog előrláthatólag most is, mert az özvegység ideje is redukálódnék arra az általában szokásos korkülönbségre, amely a házastársak között általában lenni szokott. Ezek az állapotok azonban, amelyek ma vannak, azt eredményezik egyrészt, hogy a biztosítási események között legnagyobbrészt a rokkantság fog előfordulni, másrészt pedig az özvegység és árvaság is olyan nemkívánatos számban és nem kívánatos időtartamban fog előfordulni, amely az intézmény megterhelését jelentő anyagi oldalán kívül embergazdasági szempontból is legkétségbeejtőbb körülménynek mondható. A nőnek úgyis, mint biztosítottnak, úgyis mint családtagnak egyéb hátrányai és sérelmei is vannak a javaslatban, ezekkel szemben azonban már csak a részletes tárgyalás során fogunk foglalkozni és módosításokat előterjeszteni. Most rátérek a magánalkalmazotti problémára és itt mindenekelőtt ennek a kérdésnek olyan részével foglalkozom, amelyet már az appropriációs javaslat vitájában is megemlíteni kívántam, amely azonban a tárggyal való szoros összefüggés révén itt is kínálkozik megemlítésre. Számtalan pro- és kontra-érv hangzott el ennek a javaslatnak megszületésekor: szükséges-e, van-e jogosultsága annak, hogy az állam a maga hatalmával kényszeritsen. egyes csoportokat a maguk későbbi életkorának ke-