Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ezitsék. A nyomor leküzdése osak a nyomor megelőzése utján érhető el. A célnak ilyen módon való defmiciójából a javaslatnak óriási jelentősége is szembetűnik. A társadalom nagy rétegeinek védelme olyan jelentőségű szociális feladata, amelyet a mai szociális irányelveket és alapelveket valló kormányzatnak megvalósítani szent kötelessége. Kétségtelenül nagy békét és megnyugvást jelent a társadalom minden rétegére, ha látja, hogy az állami élet nemcsak a társadalmi bajok leküzdéséért és megelőzéséért küzd, hanem gondot fordít arra is, hogy egy-egy az élettel küzdő családban az öreg- és rokkantjáradék erejével a munkaképtelenek is hozzájáruljanak az élet terheinek elviseléséhez. A javaslat lényege az, hogy bizonyos munkavállaló kategóriák a munkában eltöltött idő alatt a pénztárba, vagy biztosító intézetbe járulékokat fizetnek be. Ezeket a járulékokat felerészben a munkaadó, felerészben a munkavállaló fizeti, és amikor az illető után bizonyos számú legalább — 400 vagy 200 — heti járulékot befizettek, és az illető akár 65. életévét éri el, akár pedig a munkában megrokkant, akkor az illető biztosítottnak az intézet járadékot fizet. Amennyiben az illető biztosított elhalálozott, a járadék özvegyét vagy pedig árváit illeti. Ez a járadék áll bizonyos járadéktörzsből és áll magából a befizetett járuléknak bizonyos százalékából. Természetes, hogy minél több járulékot fizetett be valaki után. annál nagyobb az az összeg, amely az illetőt ilyenképen megöregedése vagy megrokkanása esetén illeti. Sokan vannak, akik a szociális eszme fontosságát és szükségességét elismerik ugyan, végeredményben azonban aggályosan néznek minden szociális intézkedése elé és azon töprengenek, vájjon miért épen ma, miért épen a mostani nehéz gazdasági viszonyok közepette törekszik az állam ilyen szociális intézkedésnek törvényerőre emelésére. Az indokolás igen bőven foglalkozik minden kérdéssel, több külföldi példát sorol fel, és több külföldi példára mutat rá, hogy egyegy állam milyen gazdasági és szociális viszonyok közepette kodifikálta az öregség esetére való biztosítás törvényét. Osak egyet vagyok bátor innen kiragadni és megemlíteni. Amikor Baldwin angol ministerelnök az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló törvényt a parlament elé hozta, akkor az angol bányaiparban a bányatársaságok 70—80 százalékos deficittel dolgoztak; ugyanabban az időben a gyapotiparban a heti munkaidő 24 óra volt és a vas- és kohóiparban körülbelül egymillió tonnával kevesebb exportja volt Angliának az 1913. évi prelimináeióval szemben. Általában megállapíthatjuk tehát, hogy minél nagyobb gazdasági depresszió fekszik rá valamely országra, annál inkább van meg a lehetősége és szükségessége annak, hogy szociális intézkedéseket vezessen be. Á Járgyalás anyagát képező törvényjavaslatban természetszerűleg külön figyelembe kellett venni a speciális magyar viszonyokat, részben a trianoni szerződés által megsanyargatott és a, létfentartás nehéz gondjaival küzdő állami élet, részben pedig a szintén nehéz terheket elviselő gazdasági élet szempontjából. A törvényjavaslatot a magyar adottságokhoz kellett hozzásimitani és bár a törvényjavaslat, amelyet van szerencsém ismertetni, szorosan kontribuál az 1927. évi XXI. törvénycikkel, mégis annak kereteit messze felülmúlja. Messze felülmúlja ülése 1928 május 31-én, csütörtökön. 219 épen a járadékok nagysága, időbeli huzamoesága és ama feltételek szempontjából, hogy a járadékok kifizetését bizonyos időhöz, bizonyos járulékok lerovásához kénytelen kötni. A megejtett statisztikai számitások szerint körülbelül 659.000 lesz azoknak a száma, akik a kötelező biztositás alá esnek és körülbelül 400.000 ember az, aki az önkéntes biztositás jogával élhet. Nagyon jól tudjuk, hogy mivel a társadalmi biztositás célja tulajdonképen a szegénység megelőzése, a legideálisabb biztositási forma az lenne, ha egy általános önkéntes népbiztositás volna keresztülvihető, amelynek szolgáltatmányai fedeznék a megélhetéshez szükséges létminimumot; sajnos, azonban részben az általános emberi rövidlátás, az embernek a jövővel való nemtörődömsége, nagyrészt pedig az a rendkívüli nehéz gazdasági helyzet, amely a tartalékolást, néhány garasnak a jövőre való eltevését lehetetlenné teszi és horribilis áldozatot követel egy családtól, tette szükségessé, hogy a törvényjavaslat és konceptora a kötelező biztositás mellett volt kénytelen állást foglalni, e mellett természetesen módot nyújtva egyes kategóriáknak; arra is, hogy az önkéntes biztositás jogával élhessenek. Ha most azt vesszük figyelembe, hogy mikép gondolja ez a törvényjavaslat ennek a biztositásnak megvalósitását és az életbe való átültetését, akkor először is figyeleimbe (kell venni azokat az adatokat, amelyeket a biztosítástechnikai matematika elénk szab és eme matematikaszabta határokon belül kell nekünk azután összeegyeztetnünk részben az állami teherviselés fokát és képességét, részben a gazdasági élet teherviselő erejét. Ily módon kell ebből nemcsak törvényt konstruálni, hanem megkonstruálni egy olyan törvényes intézkedést, amelynek végrehajtásával tényleg egészséges, életerős intézményt kapunk. (Helyeslés a jobboldalon.) Két kérdés az, amely a közvéleményt a törvényjavaslat parlamenti tárgyalását megelőzően leginkább foglalkoztatta. Az egyik kérdés az volt, hogy miféle terhet jelent ez az államháztartásban, mennyi és mekkora az az összeg, amellyel az állam ennek az intézményneik a létesítéséihez és fentartásához hozzájárul, tehát az állami hozzájárulás kérdése az egyik kérdés, a másik kérdés pedig az, hogy mekkora szociális terhet ró ez magára a termelőrendre. Egészen röviden leszek bátor ezt a két kérdést ismertetni abból a szempontból, amely a közvéleményben felmerült nehézségeknél ' talán eloszlatására, talán megvitatására szolgál. Az állami hozzájárulás azt jeleníti, hogy az állam, a közösség 'részesedést vállal valamely intézmény működésével járó kiadásokban. Megint az indokolás egy fejezetére vagyok bátor hivatkozni. Akadnak egyesek, akik azt mondják, ha a biztosításnak e szolgáltatásai egyedül és kizárólag az iparforgalmi rétegre vonatkoznak és egyedül az ipar forgalmi réteg javát szolgálják, indokolatlan volna a köizösségből merített anyagi erőkkel, — olyan erőkkel tehát, amelyek végeredményében más közületekből, miás társadalmi rétegekből is származhatnak, — támogatni egy iparforgalmi vagy egy más társadalmi rendnek szociális szolgáltatásait. Azonban ez az érv is megdől, ha tekintetbe vesszük azt, hogy amikor az állam egy társadalmi réteg létezését, megalapozását és erőhöz juttatását előmozditja, alkkor végeredményben nem részesít indokolatlan előnyben egy társadalmi osztályt, csak megelőzni igyekszik azt, hogy ennek $1*