Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-164

68 Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. ráitatta, hogy a rokkantellátási adóból folyó bevétel nem elegendő a hadirokkantak és egyéb hadigondozottak ellátására sem. Elég egy pillantást vetnünk az előttünk fekvő költségvetésbe és már láthatjuk, hogy a rokkantellátási adóból az 1928/29. költségvetési évre 3 millió pengő bevétel, viszont a hadirokkantak és ezek hátramaradottjainak ellátási díjaira, valamint egyéb irányú támogatására ugyanakkor 19,436.551 pengő kiadás irányoztatok elő. Tehát e célra a rokkantellátási adó 8 millió pengőben előirányzott bevételén felül az állam egyéb jövedelmeiből 11 millió pengőnél több szükséges. Annak a valószínűsége azonban, sőt mondhatnám bizonyossága, hogy a rokkantellátási adóból eredő bevétel a hadirokkantak és egyéb hadigondozottak állami ellátására sem lesz elegendő, már a törvény megalkotásakor is tudva volt. Épen az igen t. népjóléti minister ur mondotta annak idején a törvényjavaslat nemzetgyűlési tárgyalásakor a következőket (olvassa): »Sajnos, ez az adónem önmagában erre, — (tudniillik a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ellátási illetményeire),— nem lesz elég. Ujabb fedezetet fog kelleni keresni. Azt remélem, hogy nem kell újra adónemhez nyúlni, hanem talán az államháztartás keretében mutatkozó megtakarítások révén fog sikerülni megtalálnunk azokat a maradék összegeket, amelyek még szükségesek lesznek, ennek az adónemnek jövedelméhez hozzáadva, arra a célra, hogy végleges rendezést tudjunk elérni.« T. Képviselőház! Ha ennek tudatában és ezzel számolva a nemzetgyűlés bölcsessége ... (Zaj a középen.) Elnök (csenget): Csendet kérek, képviselő urak! Szinyei Merse Jenő... ugy emelte három év előtt a javaslatot törvényerőre, hogy abban a vitézségi érempótdíjakról való gondoskodás is benne foglaltatott, mégpedig — miként az előbb voltara bátor kifejteni — nézetem szerint, mint a hadirokkantak és egyéb hadi gondozottak állami ellátásával egyenrangú cél, akkor ebből más nem következtethető, mint az, hogy a rokkantellátási adóból eredő bevétel egyrésze a törvény módosítása nélkül is a vitézségi érempótdíjak rendezésére fordítható és fordítandó. Hogy mennyi volna e célra szükséges, erre választ adni természetesen nem tudok. Mindenekelőtt megállapitandónak tartanám, hogy mennyi az arany-, továbbá az első- és második osztályú vitézségi éremmel a világháborúban kitüntetett legénységi álloniánybeli egyének jelenlegi száma. Az egyik napilapunkban — ha jól emlékszem, — a Nemzeti Újságban olvastam, hogy a háború alatt közel 2 millió vitézségi érmet osztottak ki a Nagy-Magyarországra illetékes katonák számára. A kiosztott vitézségi érmeknek körülbelül a fele legalább is másodosztályú vitézségi érem, tehát olyan, érem, amely után pótdíj jár. Számításba veendő azonban, hogy a vitézségi érmesek igen nagy része — fájdalom — az országcsonkitás következtében többé számításba nem jön, továbbá, hogy másik nagy része az azóta elmúlt sok esztendő alatt elhalálozott, tekintve, hogy a hadviseltek soraiban a halálozási arányszám köztudomásúlag igen magas. Ha tehát minderre figyelemmel vagyunk, talán nem is olyan túlságosan nagy az az öszszeg, amely ennek a kérdésnek rendezéséhez szükséges volna. Mindenesetre azt tartom, — amire egyébként képviselőtársaim közül már számosan, pártkülönbség nélkül, a Ház- minden oldaláról több alkalommal rámutattak, Várnai Dániel t. képviselőtársam a mai ülésünkön a ministerelnöki tárca költségvetésének legutóbbi tárgyalásakor tartott beszédében pedig Gömbös Gyula t. képviselőtársam — hogy ezt a kérdést valamiképen végre rendezni kell, mert az, akit vitézségi éremmel a legnehezebb viszonyok között szerzett érdemek alapján kitüntettek, kétségkívül jogi alapot nyert arra, hogy bizonyos járulékot kapjon. Viszont az állam presztízse és hitele is megkívánja, hogy ott, ahol az nem teljesen lehetetlen, polgáraival szemben fennálló adósságát lerójja. Bátor vagyok még azt a gondolatot felvetni, amely ezt a kérdést esetleg- közelebb vinné a megoldáshoz, hogy vájjon nem volna-e lehetséges a vitézségi éremmel kitüntetettek közül a jobbmóduakat és a vitézi telekhez juttatottakat, hazafiasságukra appellálva, felszólítani, hogy az érempótdíjra vonatkozó igényükről a szegénysorsu vitézségi érmesek érdekében,^ illetőleg az állam terheinek csökkentése céljából mondjanak le és ennek fejében részükre díszesen kiállított maradandó okiratot kiadni, amely megörökítené vitézségüket és a hlaza körüli érdemeikot A kérdés rendezése véleményem szerint nagyon sürgős, mert a vitézségi éremmel kitüntetettek sora egyre ritkul és mert a rokkantellátási adóról szóló törvény — miként voltam bátor említeni — 1930 december 31-én hatályát veszti. A rendezésre a lehetőséget viszont abban látom, hogy a hadirokkantaknak és hátramaradottjaiknak ellátási díjaira előirányzott kiadás a hadirokkantak számában évről-évre fokozottabban bekövetkező csökkenés folytán mindinkább apadni fog. Ez az apadás a most tárgyalás alatt álló költségvetésben mutatkozik elsőizben, amennyiben az erre a célra szükséges kiadást a költségvetés 19,436.551 pengőben irányozza elő, szemben az 1927/28. évi költségvetésnek e címen előirányzott 19,761.902 pengő kiadásával. Az apadás tehát nem megvetendő összeg: 325.351 pengő, ami az érempótdíjak rendezésének szempontjából talán már most számbajöhetne. Nem kívánok ezzel a kérdéssel hosszasabban foglalkozni, hiszen ezt már oly sokszor és oly gyakran tették szóvá a Ház minden oldaláról. A tárgyalás alatt álló tételt annál a bizalomnál és elismerésnél fogva, amellyel a mélyen t. népjóléti minister ur személye, szociálpolitikai nagy alkotásai iránt viseltetem, elfogadom. Azonban mély tisztelettel arra kérem a minister urat, méltóztassék a vitézségi érempótdíjak rendezésének ügyét közismert jóindulatával és energiájával felkarolni, és azt mentől előbb megnyugtató és kielégítő megoldásra juttatni. (Tetszés és helyeslés.) Elnök: Kivan még valaki szólni? Szabó Zoltán jegyző: Szilágyi Lajos! Szilágyi Lajos: T. Képviselőház! Az én figyelmemet is megragadta vitéz Hellebronth Antal táborszernagy ur felszólalása, amely a Felsőházban hangzott el. Megragadta magának a felszólalónak személye miatt is. Jól esik viszszaemlékezni arra, hogy ez a vitéz táborszernagy ur volt az, aki még a békében a magyar kir. honvédtüzérség megszervezése alkalmával, Budapesten az első honvéd tábori ágyús tüzérezrednek első parancsnoka volt. (Meskó Zoltán: Ugy van! Kiváló ember!) Még békebeli szolgálataira is elismeréssel kell, hogy visszaemlékezzék a nemzet ési annál inkább háborús magatartására, ahol a vitéz törzstisztnek és a vitéz tábornoknak ragyogó mintaképévé vált. Amikor a táborszernagy ur a Felsőház tagjai közé