Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-169

ä34 'Àz országgyűlés hépviseloházánah 169. ülése 1928 május 11-én, péntehett. adni a tisztviselői karnak, a katonatiszteknek, az altiszteknek, ebből az következett, hogy azért, hogy életüket megfelelően fenn tudják tartani, lehetőségeket kellett nekik adni arra, hogy olcsón, részletfizetésre vagy adósságcsinálásra tudjanak egyes dolgokat beszerezni. De módot kellett nyújtani arra is, hogy ha valaki saját hibáján kivül bajba került vagy váratlan kiadások érték, valamilyen kis összeghez hozzá tudjon jutni, hogy rögtön el ne süllyedjen. Ezek a könnyítések és ezeknek a lehetőségeknek megteremtése vezetett arra az állapotra, amely ma uralkodik, hogy tulajdonképen minden köztisztviselő és katona nagyjában el van adósodva. Ez nekem már régen gondot okoz és évek óta keresem a módját annak, hogy miképen tudnék ezen segiteni. Sok terv volt már kidolgozva, mindegyik azonban azon bukott meg a végén, hogy vagy nem lehetett pénzt kapni, vagy nagyon is drága kamatra, vagy nem lehetett külföldről pénzt behozni, ahonnan olcsóbban kaptuk volna. Nem ejtettük azonban el ezt a kérdést, most is tárgyalunk benne és nem tudom megmondani, hogy esetleg a jövő héten nem kapok-e olyan ajánlatot, amelyet elfogadhatok vagy talán eltart hónapokig, amig olyat kapok. De szőnyegen van a kérdés, azt nyilvántartjuk, dolgozunk rajta és mihelyt olyan ajánlatot kapok, amelyet nyugodt lelkiismerettel elfogadhatok, a nyugdíjjárulék alapnak közbeiktatásával szándékozom a tiszti adósságokat akként konvertálni, hogy a mai rettenetes súlyos kamatokkal szemben lehetőleg csekély kamat mellett törleszthessék hosszú időn át az adósságot. Ha ez sikerülni fog, akkor azt hiszem, hogy ez lényeges segítség lesz. Egy kérdésben nem tudok egyetérteni az én igen t. barátommal, Borbély képviselő úrral, mégpedig a tiszti továbbképzéssel szemben felhozott kérésével, hogy tudniillik ne terheljük agyon a tiszteket a továbbképzéssel, a tanulással, mert hiszen saját tapasztalataiból tudja, hogy a háborúban elegendő, ha valakinek a szive a helyén van és józan esze van. (Malasits Géza: Igaza van! — Farkas Elemér: A csapattiszteknél !) Kérem, sok van benne, de a jövőre és a jelenre nézve hova-tovább már a csapattisztnél sem, mert ma, sajnos, ott vagyunk, hogy bár igaz, hogy a vitézség döntő követelmény és kell, hogy meg legyen minden katonában, — a magyar katonában mindig meg is volt és nem kétlem, hogy meg is lesz mindig — de döntő tényező a vitézség mellett a tudás, (Ugy van! Ugy van! jobb felől.) Annyira vagyunk már ma, hogy még a közembertől is nagyon sok olyan mindenféle tudást kell megkövetelni, amit valamikor a tiszttől sem követeltünk. Hiszen odafejlődik a fizika, a vegyi dolgok haladása, a repülés ügye, a tüzérség fejlődése, a hadsereg mechanizálása, de minden más kérdés is, hogy a hadseregnek minden egyes megmozdulásához tulajdonképen egy tudós társaság összeműködése szükséges. Feltétlenül arra kell tehát dolgoznunk, hogy minden tiszt a lehető legmagasabb kiképzésben részesüljön, ami természetesen nem megy másként, minfhogy tanfolyamokba megy, vizsgákat tesz le, stb. De ez mind az illetőnek érdekében történik, mert enélkül nem lehetne őt tovább alkalmazni, nem haladhatna tovább a pályáján és végeredményben maga látná a kárát, ha egyszer a tudományt alkalmazni is kell. Az öngyilkosságokra vonatkozólag tényleg bizonyos tekintetben sötét képet nyújt az, amiről a Statisztikai Hivatal utján tájékozódtam. A dolog azonban nem néz ki olyan veszedelmesen, mint ahogy az a felhozott adatokból látszanék. Tudniillik egészen érdekes, hogy a tisztikarban az öngyilkosok száma feltűnően csökken 1920 óta. Az egyes adatokat felolvashatom. 1920-ban, 1921-ben és 1922-ben minden évben 17 tiszt lett öngyilkos, 1923-ban 12, 1924. évben 7, 1925-ben 12, 1926-ban 7. Ez tehát világosan csökkenő tendenciát mutat, aminek magyarázata nézetem szerint az, hogy azok között volt ennek az epidémiának a legtöbb áldozata, akiket a háború leginkább tönkretett idegileg és akik a forradalmak alatt és közvetlenül a forradalmak után a legtöbbet szenvedték át. Most már, ahogy stabilizálódtak a viszonyok, hogy az emberek is kissé magukhoz tértek, ha lassan-lassan is, de kicsit javult a helyzetük: ez mind hozzájárul ahhoz, hogy ez a járvány csökkenő tendenciát mutat. Sajnálattal kell ellenben bevallanom, hogy a legénységnél bizonyos növekedő tendencia mutatkozik. Azonban ez nem kivételes állapot nálunk. Adataink szerint körülbelül ugyanaz az arányszáma van nálunk is a legénységi öngyilkosoknak,, mint az, összes többi toborzott hadseregekben. A helyzet tudniillik a toborzott hadseregekben az, hogy a toborzottak nagyrésze nem önszántából jön, hanem azért, mert rákényszerítik életviszonyai. Tulaj donképen nem akarna katona lenni, de életviszonyai rákényszerítik, (Felkiáltások a jobboldalon: Kenyérkereset!) és csak akkor, amikor már benn van pár esztendeig, jön rá, hogy ezt nem birja tovább. (Ugy van!) Ez az eí/yik rész. A másik rész az;, amely, (ha lelkesedéssel megy is be — amikor bemegy, — de évek múlva, szintén rájön, hogy: Istenem, otthon hagytam egy kis földecskét vagy egyebeket, és szeretnék hazamenni, de nem eresztenek, neim tudok. Elkeseredik, és meggondolatlanságra szánja el magát. Ez, mint mondom, a toborzott hadseregekben állandó jelenség és nem vezethető vissza semmi egyébre, mint a toborzási rendszer hátrányaira. Szilágyi igen t. barátom; felvetette a katonaorvosok alkalmazása kérdését a Munkásbiztositó Pénztárnál. Legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem tudok eleget tenni az igen t. képviselő ur kívánságának, (Rothenstein Mór: Ez helyes!) még pedig megmondom, hogy miért nem. Mi természetesen boldogok vagyunk, ha a katonaorvos lehetőleg nagy privát praxist folytat, mert hiszen ezzel a maga mesterségében fejlődik, halad, tanul, modern nivón marad és ezt nem is akadályozzuk meg soha. Egészen más azonban a dolog, ha a Munkásbiztositó Pénztárnál fix állást vállal, mert akkor két oldalt vannak fix kötelezettségei, amelyek egymással kollizióba kell, hogy jöjjenek. (Rothenstein Mór: Ugy van!) Teszem fel, példának okáért a csapat elvonul a helyőrségből. Az ezredorvosnak vele kell mennie, ellenben a Munkásbiztositó Pénztárnál elfoglalt állása azt követelné, hogy ott maradjon azi állásában. Kiegyezhetetlen ellentétek ezek, amelyeket megoldani nem lehet. De van itt még egy másik kérdés is: egy etikai kérdés. Méltóztatik tudni, hogy a katonaorvos tiszt. A tisztekre nézve a katonai szabályzatok mérvadók, a katonai becsületügyi eljárás stb. Mint munkásbiztositó pénztári orvosra ellenben a Munkásbiztositó Pénztár fegyelmi szabályzata mérvadó ránézve, és megeshetik az az eset, hogy egészen más fegyelmi eljárás alap-