Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

142 'Az országgyűlés képviselőházának magasabb képesítésre van szüksége, mint amit ezelőtt 20—30 évvel megadott, vagy épen ma megad neki a képezde. Ennek a tanítóságnak, ennek a nagy testületnek az a nagy kíván sága a maga számára is, de a jövő tanítói generáció számára is, hogy magasabb képesítésben részesüljön, hogy a tanító a falu harmadik tényezőjeként állhasson oda a falu papja és jegyzője mellé, olyan szellemi felszereléssel, hogy a kultúrában minden téren minden kérdésre meg tudja a feleletet adni. Amikor a minister ur a VIII. osztályú népiskoláról beszélt, azt mondotta, hogy ő ezt a jövőben ki fogja fejleszteni. Először

1 öt évig fakultativvé fogja tenni, azután majd a második öt évben kötelezővé fogja tenni. Igen helyes utrla vezeti ezzel a magyar népoktatást, mert hiszen erre a minister urat, amint indokolta, a körülöttünk levő államok iskolapolitikája kényszeríti. Nem maradhatunk meg a hatosztályos [keretben, amikor Románia, Németország, Csehország és Ausztria bevezették a nyolcosztályos elemi oktatást. Igaz, ennek végrehajtásában, mint a hatosztályu népiskolák végrehajtásában is, igen nagy nehézségekkel találkozunk a magyar életben, ezzel számolni kell, mert a mai gazdasági élet és a szociális élet olyan nehéz, hogy az még a 10 hónapos oktatásnak is nagyon sok helyen gátat vet, azt illuzoriussá teszi. Hiszen maga a minister ul* is engedményt ad azokban a falvakban, ahol ez indokolt, hogy korábban fejezzék be a tanévet. Nagyon sok helyen, az ország legtöbb helyén indokolt ez és magam is, aki a legnagyobb mértékben kivánota, hölgy a népoktatást a legszigorúbban hajtsuk keresztül, azt mondom, hogy kénytelenek vagyunk az élettel megalkudni és azt mondani: ahol ezek évről-évre megismétlődnek — sajnos, a helyzet mindig rosszabbodik —, ott igenis be kell vezetni és nagyon szigorúan keresztül kell hajtani azt a rendszert, amit elveszítünk esetleg a tanév megrövidítésével, azt a napoknak és az óráknak gazdaságosabb felhasználásával bé kell hozni, de mindenesetre lehetővé kell tenni, hogy ne legyen papíron sem a 10 hónapos iskoláztatás — aminek következménye a közigazgatási hatóságon keresztül a szülők megbüntetése, az iskolák, a tanítók és a közigazgatás meggyülöltetése —•, hanem figyelembevéve, hogy 10 hónap helyett mennyi idő alatt végezhető el a tananyag frissen és véshető be a gyermek lelkébe, annyi idő alatt kell elvégezni az anyagot és azután adjuk át azokat ,a gyermekeket is — sajnos, át kell adnunk, mert az élet keresztültöri minden jóakaratunkat, — a gazdasági életnek, hogy segitsenek szegény szüleiknek az iga húzásában és az élet nehéz küzdelmeinek elviselésében. t De a tanítóságnak is, amikor teljes odaadással és panasz nélkül végzi ezt a nagy munkát, kívánságai vannak, amelyeket a kultuszminister úron keresztül miagáhoiz. az egész kormányhoz intéz. A minister ur ezeket a panaszokat és kívánságokat nagyon jól ismeri: hogy a tanítóság anyagi helyzete tekintetében a békebeli viszonyokat sem érte el. A statisztikai kimutatások szerint a XI. fizetési osztály 3. fokozatában levő tisztviselők békebeli fizetésüknek csak 84%-át, akik pedig magasabb fizetési osztályokban vannak, csak 65—60, sőt 54%-át érik el. Ez a statisztika a munkásosztály megélhetésére van applikálva. Itt a munkásosztállyal kapcsolatban az intelligenciának mégis csak van egy magasabb rétege, amelynek sok társadalmi és egyéb kívánsága van. amelyeket ki kell elégíteni. Én tehát hangsú- ' 165, ülése 1928 május 4-én, pénteken. lyozottan ajánlom a minister ur figyelmébe, hogy amikor mi belátjuk ezt a nagy, hatalmas munkát és amikor a munka elvégzése és a fizetés nagysága között soha junktimot _ nem keresnek és nem találnak — ezt legfeljebb csak valaki elír ja vagy meggondolatlan pillanatában mlondja ki, de ez nem közvélemény a tanítóságnál —, akkor méltóztassék ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Ha máról-holnapra nem is lehet keresztülvinni azt a generális fizetésjavitást, amelyet a magyar társadalomnak ^minden rétege kivan, de legalább a mostani státus keretében méltóztassék teljesíteni azokat a kivánságoikat, amelyek arra irányulnak, hogy az a visszaesés, amely az utóbbi évek folyamán beállott a már azelőtt elért haladással szemben, reparáltassék. Például az előbbi fizetésrendezésnél, novemberben három évvel viszsaavetették őket, a múlt esztendőben pedig az automatikus előbaladást is, amelynek szintén birtokában voltak, feltételekhez kötötték. Ez mind nyugtalanító az illetők életében. Ha a minister ur ezeket a szerény kívánságokat teljesiti a közóhaj szerint, akkor igen-igen nagy jót tesz a kultúra munkásaival, mlert azok látva kívánságaik teljesülését és megbecsülésüket, még nagyobb és fokozottabb ambicióval fogják ezt az ügyet szolgálni. Itt van egy másik kérdés, amelyben mi már évek hosszú sorát át többször ostromoltuk ugy a kultuszminister urat, mint a pénzügyminister urat is. Ez a kántortanítók helyzete. 1923 óta aktuális ez a kérdés, s most valósággal akuttá vált. Az akkori rendezést itt is ideiglenesnek tekintették, ez az ideiglenesség azonban majdnem véglegessé vált. Ennek nagyon sok szomorú következménye van: a kívánságoknak és a jogos panaszoknak százait juttatják hozzánk, hogy a természetbeni szolgáltatások felértékelése következtében, amelyek régi dijleveleken és javadalmi jegyzőkönyveken alapulnak, a két állást betöltő személyeket, a kántorjanitokat, — akiknek munkaterülete igen súlyos a kántorság terén is — _ egy fizetés és majdnem egy kalap alá vonják a többiekkel. Sokszor megtörténik, minister ur, hogy két állás fizetésének összege nem tesz ki annyit, uiint egy tanítói fizetés. Mert aki tisztában van a természetbeni járandóságok behajtásával, az tudja, hogy nagyon sok helyen nemleges jegyzőkönyvekkel fizetnek, az tudja, hogy a papíron elsőrendűnek minősített szolgáltatásokkal szemben, a mi népünk hogyan szokta kifizetni természetben az ő elöljáróit és vezetőit. E téren tehát a minister urnák valami olyat kell tennie, ami ezt a visszás állapotot megszünteti. Van arra példa a múltban is, hogy a kántortanítói kérdést milyen módon és hogyan oldották meg. Szomorú következményeit az egyházi téren tapasztaljuk, mert most már évek óta megtörténik — konkrét esetet is tudok, — hogy a helybenlévő kántortanító, tehát mondjuk a községnek első vezető tanítója megpályázta saját községében a mellette újonnan szervezett vagy megüresedett tanítói állást, lemondott a kántorságról, mert egy fizetésért két funkciót hosszú, bizonytalan időn keresztül nem volt hajlandó betölteni, és meg is választották. A másik hátrányos következménye, hogy a kántori állásra nem nagyon készülnek a növendékek, mert nincs nagy reményük arra, hogy hosszvl ideig megmaradhassanak ebben az állásban is és fáradságuknak, tudásuknak meglesz a külön jutalma. Harmadszor tapasztaltuk, hogy az egyházi ének- és zeneoktatás terén teljes visszaesés állott elő. Mindezek a szempon-