Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.
Ülésnapok - 1927-155
62 Az országgyűlés képviselőházának 155. ülése 1928 április 18-án, szerdán. ben élnek, hogy külpolitikát csinálni nagy szövetségek nélkül lehetetlen. Hiába gondolunk arra, hogy konflagrációk esetén a Népszövetség azokat el fogja intézni, a nagyhatalmak a békének sokkal nagyobb biztositékát látják e konflagrációk elkerülésére alkalmas szövetségek lé te sités ében, mint ultima ratioképen a Népszövetséghez való appellálásban. Ez a gondolat vezette Franciaországot a háború befejezésekor a kisentente létesitésére és Lengyelországnak érdekszférájába való bekapcsolására. Ez a gondolat vezeti ma Olaszországot, amikor uj orientációt keres Magyarország és a Balkán felé. Ezekben a súlyos viszonyokban Magyarországnak elsőrendű kötelessége'vigyázni arra, hogy el ne kötelezze magát olyan irányban, amely elkötelezés esetleg végzetessé válik számára. De másfelől keresnie kell minden olyan barátságot, amely megerősíti őt pozíciójában és mindjobban kiemeli izoláltságából. Keresnie kell minden olyan szövetséget, amely a jövő reménységét területi integ'ritásunk visszaszerzésében megerősítheti, (Helyeslés a középen.) Épen azért, akkor, amikor Magyarország Olaszországgal való baráti viszonyát ápolja és mélyíti, csak egy lépést tesz abban az irányban, amelyben tennie kell mindig, amikor szem előtt tartja egy jövendőbeli boldog és erős Magyarország visszatérését, amelyet elérni erős és hűséges szövetségesek nélkül lehetetlen. (Élénk helyeslés, éljenzés és tans a jobb- és a baloldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Szólásra következik^ Szabó Zoltán jegyző: Hunyady Ferenc! Gr. Hunyadi Ferenc: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Annakutána, hogy a költségvetés általános tárgyalásánál számos és súlyos aggodalmat voltam kénytelen hangoztatni, most kormány támogató voltomat különös Öröm hatja át, hogy felszólalhatok egy olyan témakörrel kapcsolatosan, ahol —• legalább is egyelőre — a kormánnyal, a kormányelnökkel és Walko Lajos külügyminister ur politikájával, akinek nagy érdemeit, ugy látszik, a közvélemény nem méltányolja eléggé, (Élénk felkiáltások a jobboldalon és a középen; Dehosy nem! De még mennyire! — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) egyetérthetek. Ezt az egyetértést azonban megindokolni nem tudom. Nem tudom azért, mert kötelességszerüleg külügyi politikánk vonala annyira világosan nem eszkomptálható eredményekkel dolgozik, hogy inkább egy általános benyomás, a harmonikus erő nyugodt lüktetésének érzése az, ami engem bizalomra^ indit, mint a már eddig elért egyik vagy másik lépésnek eredménye. Annál kevésbé indokolhatom bizalmamat, mert a magyar külügyi politikánjak útja ma olyan kényes kérdések határán mozog, olyan végtelen sok diszkréciót, végtelen sok tapintatot és hallgatást igényel, hogy bármely mozzanatának nem augur által való értelmezése már keresztezhetné a távolabbi lépések eredményét. Azt hiszem, tisztában lehetünk azzal, hogy a magyar külpolitika ma még csak az előkészületek legkülsőbb gyűrűjében mozog, de hogy ezen gyűrűn belül eredményeket tudott produkálni, azt bizonyítja az a rendkívüli tekintély, amellyel a magyar kormányelnök ur külföldön, (Élénk éljenzés és taps a jobb- es a baloldalon.) a Magyarországgal szimpatizáló külföldi közvélemény előtt bír és bizonyitja a gyűlölködésnek fanatikus koncertje, amely mindig erősebben hallatja szavát a külföldön, az utódállamok sajtójának hasábjain. Hogy a magyar nemzet jogos követelményeinek fokozatos elismerése már a lehetőségek horizontjára rajzolódik, az kitűnik abból, hogy milyen görcsösen^ és milyen következetesen hangoztatják az utódállamok külügyministerei a trianoni békeszerződésnek az egyéb békeszerződésekkel való egységét és az összes békeszerződések megváltoztathatatlanságát. Érdekes tünete, hogy a volt monarchia testéből keletkezett utódállamok, amelyek azon nemzetiségek vezetése alatt állanak, amelyek annakidején a legélesebben és a legerősebben hadakoztak a monarchia egységével szemben, most a monarchia jelmondatát, az »Indivisibiliter ac inseparabiliter«-t épen a volt monarchiától átvették és azt a békeszerződések egyetemére és annak minden egyes rendelkezésére akarják alkalmazni, konstruálván ezáltal egy oly merev és inflexibilis épületet, amelyen alkalmatlanná válásakor csak rombolni lehetne, átépíteni nem. Sőt az utódállamok azt hirdetik, hogy bármely szerződés bármely betűjének megváltoztatása a győzők békéjének egész épületét rendítené meg, veszélyeztetné az európai helyzet stabilitását és a világbéke rendszerét, amelynek őréül a Népszövetség lett rendelve. Ezzel a felfogással szeretnék itt elsősorban szembeszállni, amikor egyszerűen rámutatok az emberi történelem eddigi tapasztalataira. Minden háborút béke követ, béke, amelynek integráns és fő részét területi rendelkezések képezték. Minden győztes hatalom ezen területi rendelkezések fentartásához ragaszkodott éls azt fenn is tartotta, addig, amíg a fentartásához hatalma volt. A hatalom elgyengülése uj háború megindításának vált okává és a területi kérdések uj rendezését hozta maga után. Változhatatlan békeszerződéseket és változhatatlan határvonalakat a történelem nem ismer. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Minden területi imegvá'Itozá|st edjdig háború előzött meg. Az európai népek közössétge civilizációjuk és kultúrájuk fentartása érdekében a hálboru kizárására törekszik. Máskor is, háborút követő időben arra törekedtek a győztesek, hogy a hatalmi állapot stabilitását megvédjék, hogy a győzelem gyümölcsei kezükből ki ne sikóljának, de ma nemcsak a győzők hatalmi vágya kívánja a békét állandósítani, hanem béke után válgyik az egéisz emberiség gondolkodó része is. Nemcsak azért, mert ennek a generációnak elég volt a szenvedésből, a szegénységből és halálból, hanem, azért is, mert maga a világháború kéimiai és technikai tudás hihetetlen haladása folytán előre nem látható méreteket öltött és a tudomány állandó ujabb felfedezései következtében (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) egy ujabb háborútól még sohasem látott borzalmakat várnak a szakértők. Végül a jövő háborúja, amely magának a Hinterlandnak közlekedési vonalait és ipartelepeit teszi elsősorban tönkre, kiirtaná az emberek millióit, a nem hadbanálló asszonyok, gyerekek, öregek légióit és ezáltal az európai civilizáció érzékeny mechanizmusát t annyira tönkretenné, hogy egy ujabb világháború Európa jövőjét, a fehér faj elsőbbségét és az indogermán civilizációt egyaránt veszélyeztetné. Mi magyarok, akik ma Európa legmostohább gyermekei vagyunk, saját szenvedéseink ellenére bele tudnánk ebbe a gondolatmenetbe illeszkedni (Halljuk! Halljuk!) és a háborút
