Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-154

28 Az országgyűlés képviselőházának 154. ülése 1928 április 17-én, kedden. sülőséhez visz, egy nagy Magyarország visszaállításához, a nemzeti kisebbségi gondolatban és kérdésben van. Ebben látom azt a feszitőrudat, amely az uj, még annyira megvasalt, katonákkal és fegyveres erővel megerősített államokat is szétrobbanhatja, a békerevizióhoz és végelemzésben az igazság diadalához vezető utat ebben a kérdésben látom és azért tartom ezt ilyen fontosnak. Ma ez a nemzetiségi kisebbségi gondolat két formájában jelentkezik, Először mint nemzetközi jogkérdés, jogpolitikai kérdés, másodszor jelentkezik mint az egyes államokban a hatalmi politikai kérdés. Már most vannak, akik azt mondják, hogy a nemzeti kisebbség kérdésének nemzetközi jogpolitika utján való rendezése, tulaj donképen utópia. Sokan képviselik ezt az álláspontot, én azonban nem vagyok ezen a nézeten és inkább csatlakozom az esztek nagynevű Írójának Jürgensteinnek véleményéhez, aki azt mondja, hogy a nemzetiségi kisebbségek kérdése elsőrendű politikai problémává fejlődött, amelyet nem lehet többé megkerülni és amelynek megoldása, vagy meg nem oldása némely államra, főként az uj államra végzetessé válhat. Tudjuk azt is, hogy épen Észtország, a mi északi rokonainknak, testvéreinknek országa az, amely törvényhozásilag eddig a jog terén legtöbbet alkotott, a nemzetiségi kisebbségi jog terén és ez az ország, amely annyira hasonlít hozzánk százalékos összetételében is, hiszen 87*5% benne az észt, és csak 17 a német, 8 az orosz, 0*7 a svéd. és igy tovább más nemzetiségű. Ez az ország mutatta meg törvényhozásában, hogy miként lehet a nemzetiségi kisebbségi kérdést a tisztán hatalmi kérdésről jogpolitikai térre átvinni. Én nagyon jól tudom, mert hiszen reálisan szeretem a dolgokat nézni, hogy egyelőre nincs hajlandóság, hogy nagyon sokan követnék más országban ezt a példát, azonban mint már előbb mondottam, a kérdésnek, akár a Paris körüli békékf kijátszásával, akár más utón való momentán elhallgattatásával ez üincs eltemetve. Nincs eltemetve azért, mert először is ma már társadalmi utón, nemzeti kisebbségi csoportok szerveződve, ezt évi kongreszszusokon állandóan európai kérdésként fentartják és aki megfigyelte fokozatosan ennek a hét esztendő kongresszusainak tárgyalását, az láthatta, hogy ez a kérdés igenis nő jelentőségében és horderejében és hogyha maguk, ezek a kisebbségi kongresszusok nem is vihetik ezt, mint politikai kérdést, a parlamentek elé, ezen az utón a kérdés mégis nagyon megy előre. Említettem azt is, hogy 40—50 milliót tesznek körülbelül ki ma ezen uj államrendezések folytán a nemzetiségi kisebbségek. Hát elképzelhető az, hogy amikor majdnem Kelet-Európa területére szorítkozik ennek a 40—50 millió embernek állandó panasza, jajjá, hogy ez mindig süket fülekre fog találni és ez nem lesz kirobbanó hatalom, nem lesz újra történelmet alkotó erő % A dolgoknak természetében van, mint Kossuth Lajos szerette mondani történelmi logikájában, hogy ez a kérdés mozgató erő. Ez a kérdés olyan, mint a természetben a forrás, ha bedugom az egyik helyen, ott ahol kifakad, van annyi ereje, hogy más helyen újra előtörjön. Hozzáteszem azt is, hogy végre is azzal, hogy ma nem tartatnak be a nemzetközileg vállalt kötelelezettségek a nemzeti kisebbségek terén, nem szűnt meg ez a kérdés nemzetközi probléma, nemzetközi jogkérdés maradni és mégis csak reméljük mindnyájan — hiszen egész Európa jogállamokban él, — hogy a jogfejlődés előre fog menni, hogy a jogérzék és különösen a nemzetközi jog iránti tisztelet növekedni fog. A nemzetközi jogkérdés nem szűnt meg azáltal, hogy célja volt, hogy ujraalkossuk Európa térképét, a népek önrendelkezési jogának alapján.« Nagyon jól tudom, hogy ez nem valósult meg:, de ez nem jelenti azt; hogy ez a gondolatj ez a kérdés egészen elaludt és megszűnt történelmi hatóerő lenni. Hiszen ha visszagondolunk a múlt század szabadságharcaira, sőt már a 40-es előtti időkre, ha most kezdjük ezeket újra néha elolvasni, megdöbbenve látjuk, hogy embrionális állapotban, sőt nem is csak embrionális állapotban, hanem ki is van fejlődve, mennyire meg voltak már akkor mindazok a kérdések, amelyek a világháborúban a nemzetiségi kérdés vagy az Önrendelkezési jog kapcsán felmerültek. Akkor ezeket a kérdéseket az autokrata hatalmaknak győzelme altatta^ el: azok az alakulások, amelyek az 1848-as évek szabadságharcai után történtek, az imperialisztikus hatalomnak '" gondolata fedte el vagy távolította cl azokat a mozgalmakat, amelyek akkor már éltek. S mi történt? Az, hogy jó félszázad múlva ezek a kérdések újra felmerültek, — mint ha nem is mondom, hogy egészen — a világháborút okozó, de mint a világháborúba belejátszó kérdések ás egészen bizonyos, hogy mert a Paris körüli békék hazugságot iktattak a békeszerződésekbe és a legbrutálisabb módon megtagadták azokat az elveket, amelyeknek diadaláért viseltek állítólag harcot, evvel a történelemből ez a kérdés nincs eliminálva. Ez vissza fog járni, mint kisértő szellem^ és a népek önrendelkezési joga s a nemzetiségi kisebbségeknek európai gondolata most is él abban a circa 40—50 milliónyi nemzetiségi kisebbségben, amely ma már szervezkedve él Európában. Én tehát azt tartom, t. Ház, hogy a magyar jövőt és a magyar kérdéseket bele kell kapcsolni ebbe a történelmi folyamatba, amely nem zárult le, hanem amely eleven erővel és mindig megnagyobbodó erővel fog hatni. Én azt mondom, hogy majdnem minden törekvésünk, politikánk, programmunk, — természeteten nem gazdasági és kulturális kérdéseket értek itt, hanem eminenter politikai dolgokat — annyit ér, hogy mennyiben tudjuk magunkat ezekbe az evolúciós erőkbe, amelyek az uj alakulásokat hozzák, belekapcsolni. Rassay Károly t. képviselőtársam az általános vita folyamán mondott beszédében azt mondotta, hogy minden programm politikai pártállás anuyit ér, amennyivel előmozdítja az országra nézve a reviziós törekvéseket Ö, Kassay Károly, a konföderáció gondolatát jelölte meg olyannak, mint amelynek kapcsán ő valamiféle ilyen reviziós törekvéseket vagy jobb jövőt várhat a magyar nemzet számára, és azt mondotta mintegy figyelmeztetésül vagy ugy mondhatnám, majdnem vádként, hogy nem szabad a limine elutasítani semmiféle olyan utat, amely a revízióhoz, vagy jobb állapotokhoz vezet. Ámde a Kassay t. képviselőtársam által megpendített, itt is felhozott konföderációs gondolat, a dunai medencében való uj alakulás eszméje, nem az az ut, amely szerintem a revizió megvalósításához és a nagy magyar jövőhöz vezet. Mert először is: hol bizonyította be valaki — sem ő, sem azok, akik propagálják a konföderáció gondolatát — hogy azt revízióval kapcsolatban kinálják 1 Másodszor pedig: ha kínálják valami revízióval, nem olyan-e az a revizió, hogy épen elvágja az igazi prosperitás és a jövő útját, hogy azokban a hangokban, amelyek a konföderációt emlegetik, ugyan Jákobnak hangja szólal meg, de Ézsau szőrös kezét érezzük és azt akarják, hogy egy tál lencséért eladjuk atyai örökségünket. Ezzel szemben — nézetem szerint — az a kérdés, amely minket a revizió felé és reményünk telje-