Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.
Ülésnapok - 1927-154
24 Az országgyűlés képviselőházának lesznek. (Esztergályos János: Igaza van!) Mi épen erről az oldalról — én is, a szocialisták is, méltóztassanak csak visszaemlékezni — állandóan sürgettük a kormányt, hogy legyen aktiv a külpolitika terén. (Szilágyi Lajos: Mozogjon!). Én visszaemlékszem, hogyha külpolitikai kérdésekről volt szó, mindig az volt az ellenzék követelése, (Szilágyi Lajos: Hogy ne vesztegeljen!) hogy a kormány ne vesztegeljen, ne hezitáljon, hanem tessék végre orientációt keresni. És akkor, amikor ezt az orientációt a béke hangoztatásával valamiképen keresi a kormány, akkor azt hiszem, helytelen olyan erős bírálattal illetni a kormányt, amilyet külpolitikai kérdésekben igen t. képviselőtársam gyakorolt. Én magam is ugy látom, hogy a világpolitikai helyzet különösen Európára vonatkozólag még nem alakult ki. Ha ugy fizikailag fejezném magamat, azt mondanám, hogy centrifugális és centripetális erők versengését látjuk Európaszerte. Ameddig ezek az erők meg nem állapodnak és ameddig nem alakul ki a világnézetek között fenforgó küzdelemben, hogy melyik a győztes, melyik a vesztes, addig végleges külpolitikai elhelyezkedésről szó sem lehet. De azt is megállapitom, hogy én a centripetális erők alatt a nacionalizmust értem, a centrifugális erők alatt pedig értem azt a világnézetet,^ amelyet igen t. szociáldemokrata képviselőtársaim képviselnek. Azt is megállapitom, hogy azokban a nemzetekben és országokban, amelyeknek keretén belül előbb érvényesül a centripetális erő, klasszikus formájában kifejlődhetik a nemzeti erő, azok előnyösebb pozícióba jutnak, könnyebben tudnak elhelyezkedni azokban az uj rendszerekben, amelyek ki fognak alakulni. Mert utópia volna hinni, — és ezt állitom igen t. képviselőtársammal szemben, — hogy a szövetségpolitika, vagy az úgynevezett titkos diplomácia kora elmúlt és meginti a nyilt színen fognak egymással tárgyalni, mint azt a forradalom idején hallottuk, hogy a diplomáciának az lesz a mestersége, hogy nyiltan beszéljen. Láttuk Károlyi Mihály esetében, aki Belgrádba ment nyiltan beszélni s ez az ország katasztrófájára vezetett. (Ügy van! Ugy van!) Aki ismeri a világtörténelmet, tudja, hogy mióta nemzetek és népek élnek, állandóan kulisszák mögötti tervezgetések és szövetkezések vannak, és minden nemzet, különösen egy kis nemzet -jól teszi, ha keres olyan erőtényezőket, amelyekre támaszkodhatik akkor, amikor igazságtalan békéjének reviziója érdekében kell neki fellépnie a világ szine előtt, amikor a maga érdekeit akarja képviselni és amikor az ő hangját erejének csökkenése, kicsisége következtében nem hallják abban az erőben és abban a súlyban, mint az a nemzeti érdekek szempontjából kivánatos volna. Én tehát azt állitom és azt mondom, — és ez vonatkozik a ministerelnöki tárcára — hogy a ministerelnök ur akkor, amikor Debrecenben önérzetes hangot penditett meg, olyan nevezőre tudta hozni a nemzeti társadalmat, amely az egység jegyében összefogásra kész. (Ügy van! Ugy van!) A ministerelnök ur eltalálta azt a hangot, amely a magyar nemzetet ebben a pillanatban egyesiteni tudja. (Ugy van! Umi van!) És ha van kritikám és volt kritikáim a múltban, akkor azt mondtam és ma is azt mondom, hogy az a kormányzat, amely erőt gyakorolt a maga hatalmának biztosításaira, immáron gyakoroljon rendszeresen erőt a nemzet érdekeinek előmozdítására is. Én már egynehányszor hangsúlyoztam itt a Hasban, hogy engem nem érdekel, milyen eszközökkel tartja fenn valaki a magái hatalmát; engem 154. ülése 1928 április 17-én, kedden. az érdekel, hogyha fentartja hatalmát, milyen eredménnyel kormányoz, miképen tudja pszichológiailag is a nemzetet kormányzatának szolgálatába állítani. Azt tartom, hogyha van hiba a magyar kormányzás terén, ez az, hogy a hivatalos hatalom és a nemzet pszichéje között nincs meg az, a szoros, kapcsolat, amelyre szükség van ahhoz, hogy ai nemzetet nagy törekvésekre és nagy cselekedetekre serkentsük. Maga a ministerelnök ur mondotta, — azt hiszem, itt, ebben a Házban — hogy bármilyen jó intencióju és tökéletes legyen is egy kormányzás, hal a nemzet többségének helyeslésével nem találkozik, akkor nem. azt az utat követi, amely a nemzet érdeke szempontjaiból kivánatos. Mert mi, millió magyarok, azt szeretnők, hogy a nemzet olvadjon teljesen össze, egy lélekbe és egy testbe, egy cselekvő alanynyá. Millió és millió magyar, noha a külpolitika intézésében nem vesz részt, öisztönösen érzi, — mert a mi fajtánknak egyik jellemvonása az erős öisztönérzék — hogy történelmi események küszöbén állunk és hogy ennek a nemzetnek hivatása az* hogy ezekből a történelmi eseményekből kivegye a részét. Itt is mindenütt hangoztatom: et Z cl, nemzet, amely lemond, aiz a nemzet, amely megelégszik sorsiával, eleve halálra van itélve. (Jánossy Gábor: Meg is érdemli!) Az a nemzet, amely felfelé törekszik, amely érzi azt, hogy neki történelmi elhivatása van, jogosított arra, hogy magának múltja után jövőt 'biztosítson. (Jánossy Gábor: Kossuth is ezt mondta!) Ezt érzi állandóian a magyar nemzet. Ha tehát sikerül a ministerelnök urnák a debreceni plattformon elindulva, a nemzetet összekovácsolni és cselekvőképessé tenni, akkor elérte latot a célt, amelyért — azt hiszem — ezt a beszédet mondotta. Ebből a szempontból vizsgálva a helyzetet, azt mondom, nem szabad l'art pour l'art ellenzéki politikát körvetni, mert a mi pártérdiekeinken kivül vannak olyan érdekek, amelyek történelmi szempontból véve, nem a pártoknak, hanem a nemzetnek kérdései. (Ugy van! Ugy vak! a jobboldalon.) És mert ez igy van, minden egyes kérdéisben, de különösen a külpolitikai kérdésekben az ellenzékiségnek háttérbe kell szorulnia a nemzet egyetemes érdekeivel szemben. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Mert nem az a fontos, hogy én csináljak meg valaímit, vagy a máislk, hanem az, [hogyha szükséges megtörténjék a nemzet érdekében. (Élénk helyeslés a jobboldalon. — Felkiáltások; Igaz! Ugy van! Nagyok helyes!) Ha azt kérdezik, t. Képviselőház, hogy mitévők legyünk, ezt mondom: Minthogy nincs kiforrott politikai rendszerünk, — fasizmusról beszéltem — próbáljunk a magyar politikai viszonyokkal asszimilálható olyan politikai rendszert kreálni, amely megfelel a történelmi pillanatnak is és amely megfelel elsősorban a mi lelkületünknek. Én nem szeretem azt az idegen mániát, amely Magyarországon általában divatos. Az ilyennek megnyilvánulása például, hogy valaki — nem akarok nevet emliteni — elmegy Londonba és ott egy klubban előadást tart, azután pedig hazajön és itthon tart előadást a liberalizmusról és a demokráciáról, holott azelőtt évtizedeken keresztül sem liberális, sem demokratikus nem volt. Ha én Londonba mennék, akkor először is Cromwellnek államalkotó szellemét hoznám haza, azt a nagy angol öncélúságot, amelyet századokon keresztül végigvonulni látunk a világtörténelmen, amely az angolt naggyá tette