Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-156

132 Az országgyűlés képviselőházának 15\ Ítélkezésbe szubjektivitást. Az átlagembert vagy az vezeti, hogy az illetőt önkéntelenül is mentse vagy pedig nyomja. Ezért adnám ezt két kézbe, felső fokon pedig testület vagy tanács kezébe, amely a kormányzaton kivül álló egyénekkel is ki legyen egészitve. Az elsőfokú határozat meghozatala előtt nyilvános tárgyalást tartatnék — mint az már a tanítók és tudomásom szerint a vasutasok fegyelmi ügyeinél be van vezetve — a vád és a védelem meghallgatásával. A tárgyalásokat nyilvánosakká tenném, már csak azért is, mert sok szó esik a közigazgatás átlátszóságáról, illetőleg ennek hiányáról. Egy ilyen fegyelmi tárgyalás alkalmával bárki, aki érdeklődik, azaz a nagy publikum, módot nyerne arra. hogy a közigazgatás kohójába betekinthessen. (Seitovszky Béla belügyminister : Épen a legszebb részébe !) Nem a legszebb részébe ugyan, de legalább látná azt, hogy aki hibát követ el a köz ellen, vád alá kerül, megbüntetik, akinél pedig csak emberi gyarlóságról, fogyatkozásról van szó, az kisebb büntetéssel menekül. Mindenesetre a publikumban megnyugvást keltene és a nagy közönséget a kormányzathoz közelebb hozná és bizalmát erősitené. Az alispáni hivatalok és szolgabírói hivatalok is meg vannak tűzdelve állami közegekkel. Ezeknek az állami tisztviselőknek szolgálati ^és előmeneteli viszonyai nem a törvényhatóságtól függnek, lia nem attól a ministeriumtól, amelynek kebelébe tartoznak. Ez mindenesetre ellene van a szolgálat egyöntetűségének. Itt azonban szükségesnek látnám, hogy — miután ugyanazt az érdeket szolgálják — egy fórum elé tartozzanak azok a cselekményeik, amelyek fegyelmi szempontból bíráltainak. (F. Szabó Géza: Azért hoztuk vissza a számvevőséget a belügyminister alá!) Az 1901 : XX. te. 31. §-a ugy rendelkezett, hogy a kiadott közigazgatása rendeletek vizsgáltassanak át, és amelyek érvényben tartandók, azok kódexbe foglaltassanak és újra kiadassanak. (F. Szabó Géza: Nagyon helyes!) Méltóztassék azt számbavenni, hogy tiz ministeriumunk van, minden ministeriumnak több-kevesebb ügyosztálya, (Jánossy Gábor: Inkább több, mint kevesebb!), és annak a ministeri tisztviselőnek, aki egy-egy ügyosztályban dolgozik, általános közigazgatási jogi műveltségén kivül alaposan ismerni csak annak az egy ministerium egy ügyosztályának ügykörét kell. Vegyük azonban azt, hogy az alispánnak, a főszolgabírónak és a községi jegyzőnek valamennyi ministerium összes ügyosztályainak összes rendeleteit ismernie kell. (Ugy van! Ugy van!) Azt hiszem, nem nagyitok, amikor egy-egy jogi pilóta beosztását tartom szükségesnek ezek mellé a közigazgatási tisztviselők mellé. (Derültség és helyeslés. — Jánossy Gábor: Még azzal is eltévedünk a rendeletek dzsungeljében!) A törvényszakasz módot ad a kormányzatnak arra, hogy az elavult rendeleteket kirostálja és az egyes rendeletek kirostálásánál számba vegye azokat a szempontokat, vájjon annak a rendeletnek fenntartása és végrehajtása arányban áll-e a végrehajtással járó vexaturákka], a reá fordított munkával és költséggel, (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) egyszóval az az érték, amely a végrehajtásból származik, nem kevesebb-e, mint az az áldozat, amelyet érte hozunk. Ahol kevesebb, azokat a rendeleteket feltétlenül törlendőknek találom. Ugyanaz a törvény ugy rendelkezik, hogy új rendeletek kibocsátása előtt, amelyek országos érvényűek, a belügyminister ur meghallgatandó. A törvény bölcsessége bizonyára azt célozta, hogy a belügyminister ur szóljon hozzá az ilyen rendeletek kiadásához abból a célból, hogy a rendelkezésre álló adminisztratív erők ezeknek végrehajtását megbirják-e. Hiszen a szénásszekér elméle'. ülése 1928 ávrilis 19-én, csütörtökön. tét a közigazgatásra alkalmazni nem lehet és nem szabad, mert ha tul van halmozva munkával a közigazgatási szervezet, akkor az az eredmény, hogy elvégzi ugyan valahogy ezt a munkát, de igen sokszor nincs köszönet az elvégzésében. Látszatra jelentéktelen kérdés, de foglalkozom vele, mert egész közigazgatásunkat átszövi a napidíjak kérdése. Szembeállítja ez abból a csekély fizetésből élő, sokszor — mondhatnám — tengődő tisztviselőnek érdekét annak a közületnek vagy magánembernek érdekével, akinek terhére a kiszállás történik. Nevezetesen a mai rendszer órák szerint fizeti a kiszállást. Ennek az a következménye, hogy

T a tisztviselőnek az az érdeke, hogy egy-egy kiszállással járó ügyet lehetőleg hosszú idő alatt intézzen el és egyszerre ne intézzen el mindent, hogy máskorra is maradjon. A közületnek pedig az az érdeke, hogy az illető tisztviselő ugyanannak az energiának feláldozása és lehetőleg kevés készkiadás mellett lehetőleg sokat végezzen. Ennek megoldását ugy vélném elérhetőnek, ha a közérdekű kiszállást végző közigazgatási tisztviselő, mérnök, stb. napidíja átalányoztatnék. Szerény nézetem szerint az a tisztviselő, ha átalányrendszer mellett talán kevesebb u. n. mellékjövedelmet is ér el, mint egyes utiszámlák felszámítása alapján, szivesebben fogadja ezt, hogy megszabaduljon az utiszámlák készítésének ódiumától, azonkívül pedig ezt minden hónap elsején, vagy minden negyedév elsején megkapja készpénzben, erre számithat, be tudja osztani. Másrészt meg vagyok győződve róla, hogy ez a rendszer az államnak kevesebb kiadást okoz. A magánszemélyek terhére történő kiszállások is többnyire sablonosak. Egyes dolgok engedélyezése, felülvizsgálása törvényszerűen ismétlődik, ritkán van kivétel. Itt inkább illetéket szednék az illetőktől, hogy a kiszállást végző tisztviselőt a fizető magánossal ne hozzuk összefüggésbe, már a tisztviselői presztízs érdekében sem. Az így beszedett átalányokból honorálnám a tisztviselőt aszerint, hogy hány kiszállást végzett, nem pedig aszerint, hogy hány órát töltött. így azután a tisztviselő igyekezni fog egy-egy útja vagy körútja alkalmával minél többet elvégezni. A községi igazgatásban, szerény tapasztalataim alapján, Örömmel állapítom meg, hogy 1901 óta, amióta a községi jegyzői képesítés a középiskolai végzettséghez s a jegyzői tanfolyamhoz és vizsgához van kötve, különösen pedig az utóbbi két év óta, a belügyminister ur idejéből, amióta a tanfolyamok időtartamát három szemeszterre emelte fel, örvendetes, szemmel látható javulás mutatkozik. A községi igazgatásnál felvetem az ideát, amelyet már annak idején Rakovszky minister ur is felhozott a reformjavaslatában : az úgynevezett mezővárosok visszaállítását. Óriási különbség van egyik nagyközség és másik nagyközség közt. (Ugy van ! jobbfelőt.) Vannak nagyközségeink, távol a vasúttól, mindenféle forgalomtól, tisztán agrár jellegű lakossággal, ahol a mai rendszer megfelel, amennyire egy rendszer egyáltalán tökéletesen megfelelhet, mig viszont vannak teljesen ugyanolyan szervezettel biró községek 10—12—15 ezer lakossal, járási székhellyel, nagy kereskedelemmel, iparűzéssel, intelligens publikummal, nagyszámú hivatalnokkal, munkássággal, iparosokkal, akik más igényekkel birnak, mint a falusi földmivelő publikum. Ezt a kétféle lakosságot egy szervezet alatt tartani szerény véleményem szerint talán nem egészen helyes. Viszont a rendezett tanács behozatala olyan óriási költséggel jár, hogy azt a mai nehéz viszonyok között és súlyos adózási viszonyok között valóban nem merném tanácsolni. Egy