Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-153
Az országgyűlés képviselőházának 153. ülése 1928 március 30-án, pénteken. 429 fenni, mint megállapítani a tényt, ezzel magával is már szolgálatot tett az országnak. Én abból indulok ki, hogy mindennek alapját a munka képezi. Mert ha nem lesz itt munka, ha nem lesznek dolgozó emberek és ha nem lesz a dolgozó embereknek jövedelmük, akkor mi hiába beszélünk a gazdasági helyzet javulásáról, hiába beszélünk a belső fogyasztás csökkenéséről, ha nem lesz ki fogyasszon, ha nem lesz miből fogyasztani, akkor természetszerűleg ennek következményeképen az ipar, a kereskedelem és egyéb ezzel összefüggő üzemek is mind kénytelenek szünetelni, illetve az úgynevezett gazdasági válságban tovább tengetni életüket. Ilyen bizottságok kiküldettek más országokban is; ezek tapasztalatai kötetekre menő könyvekben terjesztették a parlament elé. Jelentésükből hű képet lehetett kapni arról, hogy milyen ma az illető ország gazdasági helyzete. Ilyen bizottság kiküldését kérjük mi is. Nekem alkalmam van ezt a nyomort közelről figyelni s látom azt, hogy ma már az emberek ott tartanak, hogy a főváros által épített szükséglakások bérét, amely heti 2 pengő, nem tudják megfizetni és inkább kimennek a főváros üres telkeire, vagy a városon kivül levő területre és ott a földbe ásnak maguknak egy vermet és abban huzák meg magukat, mert ott nem kell még ezt a két pengőt sem fizetni. A közelmúltban egy asszony négy gyermekével együtt öngyilkosságot akart elkövetni. Mi kimentünk és megnéztük, milyen körülmények között él egy ilyen család, ahol az anya egy ilyen rettenetes tettre szánja el magát. Ott találtuk őket egy szükséglakásban, egy darab butor nélkül és két szalmazsákon takaró nélkül feküdt a négy gyermek. Ebben az egy esetben sikerült talán valami segitséget nyújtani, de hol van az a sok-sok ezer ember, akit nem vesznek észre, aki elbújik, félrevonul a világtól, hogy ne lássák a nyomorát? Hol van az a sok-sok tisztviselő, aki ma még igyekszik tartani magát a viz felett s aki a látszatot meg akarja őrizni és még igyekszik fehér gallért (Rassay Károly: Már csak kaucsukból!) és vasalt nadrágot hordani, de ebédelni már csak kávémérésbe megy, ahol egy kávé képezi ebédjét és vacsoráját, mert többre nem telik, mert hiszen ha utolsó ruháját is eladja, hogyan menjen el bemutatkozni valamely céghez? Ha rongyos, senki nem áll vele szóba. (Rassay Károly: Ügyvédek, orvosok vannak igy!) Ez a rettenetes nyomor kell, hogy végre a Házat is foglalkoztassa. Kell, hogy itt necsak más természetű kérdések kerüljenek tárgyalás alá, hanem lenyúljunk a bajok mélyére és Igyekezzünk orvosolni a bajt ott, ahol a legsúlyosabb és ahonnan véleményem szerint a javulásnak elsősorban el kell indulnia. (Jánossy Gábor: Nagyon helyes!) Épen ezért szükségesnek tartom ezen bizottság kiküldését már azért is, mert a Ház tegnapi ülésén Biró Pál képviselő ur, a gyáriparosok egyik vezetője, beszédében foglalkozott ezzel a kérdéssel és igyekezett a maga álláspontját megvédeni. Nagyon örülök ennek és egy percig sem osztom azt a felfogást, — és azt hiszem, ez sohasem jutott kifejezésre részünkről — hogy mi kétségbevonjuk a túloldalnak azt a jogát, hogy a maguk érdekeit megvédjék* sőt nagyon helyes, ha a munkáltatók idejönnek és a nyilvánosság előtt mondják el érveiket és ezzel lehetőséget nyújtanak arra, hogy ezekre az érvekre és kijelentésekre a magunk részéről is válaszolni tudjunk. Biró Pál képviselő ur a tegnapi napon azt mondta, hogy a szociáldemokrata párt azon állitása, hogy a munkások jövedelme a vámvédelem folytán nem emelkedett, nem áll meg, mert igenis, a vámvédelem alatt a munkásság jövedelme 50%-kai emelkedett. Biró Pál képviselő ur azonban elfelejtette az idevonatkozó másik számot is megemlíteni, azt, hogy ugyanakkor a megélhetési költségek mennyivel emelkedtek. Ha ezt elmondja, egészen más képet kapunk, mert a megélhetési költségek a vámtarifa életbeléptetése óta 255-7%-kal emelkedtek. (Jánossy Gábor: Az autonóm vámtarifa életbeléptetése óta?) Igen, az autonóm vámtarifa életbeléptetése óta a bérek 50%-kai emelkedtek, a megélhetési költségek pedig 255-7%-kal. Ami Biró képviselő urnák ama kijelentését illeti, hogy az 1924. évi átlagos munkabér 825 pengő volt, ez helytálló, hiszen ez hivatalos statisztikai adat. Az 1927. évi gyáripari bérátlag adata még nem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem tudom tehát, helyes-e az a szám. amelyet Biró képviselő ur felemiitett, hogy tudniillik az 1927. évi átlagos bér 1245 pengő volt. Ha kiindulok abból, hogy az 1926. évi munkabérhez átlagban 7-1%-os béremelés jött, ugy semmiesetre sem jön ki ez az összeg, hanem az 1245 pengővel szemben csak 1112 pengős átlagos munkabér jön ki. Márpedig én ismerem a gyáripart és tudom, hogy az átlagos bérjavitást, amit a kisipar, az épitőipar és egyéb ipar megadott, nem adta meg, úgyhogy csak javára szolgál, ha én az átlag'ban adott béremelkedést az ő javára veszem és az 1926-os bért ezzel javitom fel. De az ilyen módon feljavított bér is lényegesen alatta marad a képviselő ur által felemlített számoknak. Ha tehát az 1926. évi 1112 pengős bérhez hozzászámítom a 7-1%-os béremelést, akkor az átlag a Biró képviselő ur 1245 pengős átlagával szemben 1190 pengő 95 fillér, vagyis a munkásság bevétele a vámtarifa életbeléptetése óta nem 63%-kai, hanem csak 44-3%-kai emelkedett. Ugyanezen idő alatt azonban — amire már bátor voltam hivatkozni — az életfentartásí költségek 255-7%-kal emelkedtek. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a hivatalos gyáripari statisztika 1913-ban az átlagos keresetet 1252 korona 48 fillérben állapította meg és ezt összehasonlítjuk Biró képviselő ur adataival, ugy a mai bér az 1913. évi bérhez viszonyítva 5%-kai kisebb, s ezzel szemben a termelés 25-2%-kal emelkedett. 1913-ban 219.282 munkás termelte ezt az értéket, ma pedig ezt a 25-2%-kal több értéket 207.584 munkás, tehát lényegesen kevesebb munkás állította elő. Ebből az következik, amit az én számitásaim különben bizonyítanak, hogy sokkal alacsonyabb munkabér mellett, sokkal kevesebb munkáslétszám mellett sokkal nagyobb mennyiségű áru termelődött, vagyis a gyáripar és általában a kapitalista vállalatok igyekeztek a munkásság munkanélküliségét, nyomorát és az egyéb körülményeket arra felhasználni, hogy a munkatel jesitményeket lényegesen fokozzák, ugyanakkor pedig a munkásság kereseti lehetőségeit lényegesen leszorítsák és a munkásságot az életszínvonal alatt tartsák. Hogy ma milyen a munkásság életszínvonala, nem kell illetékesebb tanura hivatkoznom e tekintetben, mint a belügyminister úrra, aki Malasits Géza képviselőtársam legutóbbi interpellációjára adott válaszában arra hivatkozott, hogy az a munkásnő, aki miatt a győri textilgyárban a sztrájk kitört, a megállapodás révén keresetét meg fogja kapni bizonyos hányadban. Ez a kereset pedig óránként 15 fillér. Valószínűleg nem egy gyerekleányról van szó, mert hiszen a törvény előirja azt, — ha jól tuS7*
