Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-148
212 Az országgyűlés képviselőházának 148. ülése 1928 március 22-én, csütörtökön. a tanköteles kort a 15 éves korig olyf ormán, hogy az elemi iskola után 12—15 éves korig csakis mezőgazdasági szakismeretekre oktatjuk az ifjúságot. (Gr. Hunyady Ferenc: Szakképzett tanítókkal! — Rothenstein Mór: A Felsőház leszavazta még a nyolc elemit is! — Csontos Imre: Nyolc elemit? Mit csinál a magyar odakint a gyepen, ha mindig iskolába kell küldeni! — Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon. — Gál Jenő: Néhány felnőttet is oda küldenék! — Rassay Károly: Iskola nélkül is lehet az ember képviselő is, minister is. Minek tehát az iskola? •— Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Vargha Gábor: Nehogy azonban nagy zökkenés legyen, (Halljuk! Halljuk!) meg lehet a kérdést átmenetileg is oldani. Hiszen jól tudjuk, hogy nemcsak azért nem küldi a falusi ember távolabbi iskolába gyermekét, mert ereje nincs hozzá, hanem azért sem, mert gazdaságában nem nélkülözheti. Igen könnyen megoldhatjuk tehát a kérdést átmenetileg olyképen, hogy ezt a kötelező szakoktatást a téli hónapokra korlátozzuk, (Helyeslés a baloldalon.) mégpedig november elejétől egészen április végéig. Ez az idő elég arra, hogy legalább bizonyos ismereteket szerezzenek, nyáron pedig gyakorlati oktatásban részesüljenek. De én nemcsak gazdasági népiskolát akarok, hanem tanulókat is akarok abba, mégpedig a legszigorúbb, a legridegebb tankötelezettség alapján, ha máskép nem megy, kényszer utján. (Rassay Károly: Ha leventezésre lehet kényszeríteni, tanulásra is lehet kényszeríteni! Annyi haszna annak is van! — Láng János: Annak keretében is meg lehetne csinálni!) Igen helyesen jegyzi meg Kákosi János, közgazdasági irodalmunk egyik jeles művelője, hogy ha a cél szentesiti az eszközöket, akkor a nép megváltása, a nép nevelése Magyarország mezőgazdaságának ujjáteremtése csakugyan indokolja és szentesiti, hogy mi a szakoktatást kényszer utján vigyük be az iskolába. Ezeket az iskolákat azonban elsősorban mintaszerűekké kell tennünk, (Ugy van! Ugy van!) fel kell szerelnünk mindazokkal a nélkülözhetetlen kellékekkel, — gazdasági eszközökkel, jeles szaktanárokkal — amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezeket az ismereteket ott elsajátithassák. De ez mé& nem elég, hanem gyakorlati mintatelepek felállítása is feltétlenül szükséges, mert csak ott tanulhatja meg az a gazdaember, azokat az eredményeket, amelyeket a modern gazdálkodás, egyáltalában a tudással folytatott gazdálkodás felmutat. Azután nem eléig, hogy mi csak palotákat, nagy termeket építünk az iskolák számára, hanem azokba bele kell vinni az iskola lelkét, mert különben azoík a falak némák maradnak. Az iskolának éltető eleme a jó tanító. A modern fejlődésnek, a reális kor követelményeinek, a megfelelő jó tanerő, a nemzeti érzésnek és nemzeti nevelésnek fáradhatatlan munkásait és harcosait és az igazi szaktudás igazi mestereit kell oda állitanunk. Ebből tehát mi következik 1 ? Tekintettel arra, hogy mezőgazdasági szaktanítóink száma mai nem nagyon sok és ebben a 48 gazdasági szakiskoláiban összesen 130 tanerő működik, úgyhogy az igen t. kultuszminister ur kénytelen volt 15 elemi iskolai képzettséü tanítónőt, három okleveles gazdát és egy okleveles kertészt kinevezni tanári állásra, ez neim elég. Nem elég az sem, hogy az igen t. minister ur öt tanítót küld a debreceni akadémiára a gazdasági ismeretek elsajátitáisára ,hanem mióta az az egyetlen komároimi földmives iskolánk, amely tanitói szakképzéssel foglalkozott, megszűnt, nekünk a mostani tanítóképző intézeteket kell teljesen reformálnunk, és azokban a megfelelő gazdasági -szakoktatás lehel őségét megteremtenünk. Hiszen a mai heti két órai gazdasági szakoktatástól eredményt nem várhatunk vagy pedig meg kell nyitnunk a gazdasági szaktanítók ellőtt az akadémiák kapuját, akadémiai kiképzésben kell őket részesítenünk, akadémiai jelleggel felruháznunk, hogy annál nagyobb tekintéllyel és tudással léphessenek fel a nép előtt, és anyagi függetlenségbe kell helyezni őket. Addig is pedig, amig ez megtörténhetik, azokat a sérelmeket, amelyek a legutóbbi fizetésrendezés alkalmával őket érték, orvosolni kell. (Helyeslés a baloldalon ) T. Ház! Ha én olyan fontosnak tartom a mezőgazdasági szakoktatást, mint amennyire tényleg fontos, akkor önök josrgal kérdezhetik; annyi okos embere volt ennek az országnak, volt olyan földmivelésügyi ministere, mint Darányi Ignác, voltak kultuszministerei, a nemzetnek legjelesebb fiai és nem gondoltak arra, hogy a mezőgazdasági szakoktatást tulajdonkénen nem a karzatokon, a negyedik emeleten, hanem lenn a faluban kell kezdeni. Ennek oka az, amiről azt mondta Károlyi Sándor, a mezőgazdasági szövetkezetek nagynevű megalapítója: Ezer éve vagyunk itt, és nem értünk rá azt a földmivest, aki csont a mi csontunkból és vér a mi vérünkből, az ő saját termelő mesterségére megtanítani; hagytuk őt abban a kulturálatlanságban, abban a tudatlanságban, amelyet ma tovább tűrni nem lehet. Azután lovas, harcos nemzet voltunk egész történelmünk folyamán. (Jánossy Gábor: Most már nem vagyunk azok?) Egyebet sem tettünk, mint harcoltunk törökkel, tatárral, osztrákkal. (Jánossy Gábor: Némettel! A németeket ne tessék elfeledni.) Nem ezekről az időkről beszélek, hanem a múlt időkről. (Petrovácz Gyula: És bolsival! — Peidl Gyula: A bolsikkal nem harcoltak, akkor elbújtak, mikor a bolsik voltak!) Bocsánatot kérek, éű nem politikai, hanem szakbeszédet tartok; én a politikát ebből a beszédből ki fogom zárni. Azt hiszem, ezzel többet használok a célnak, mintha ilyen dolgokra térek ki, amelyeket az urak végezzenek el maguk közt. Engem most elsősorban a mezőgazdasági szakoktatás kérdése érdekel és erről akarok beszélni. Annak okát akarom megmondani, hogy miért nem tudtunk feléfbredni ndatra, hogy nekünk elsősorban nem fent kell kezdenünk, hanem lent a falu néfpét, a falu nemzetfentartó elemét kellett volna megtartani az ő mesterségére. Ennek egyik oka — ismétlem — az is volt, hogy lovas, harcos nép voltunk, mindig csak harcoltunk és amikor már az utolsó szabadságharc után és az egész világgal kibékültünk, amikor már nem volt senki sem, akivel szemben harcoljunk, akkor elkezdtük a harcot önmagunkkal szemben és közjogi harcokat folytattunk. Szociálpolitikai, gazdaságpolitikai kérdésekre azonban egyáltalán nem gondoltunk. Az országnak dúsan termő r földje megadta a mindennapi megélhetést és ebből azt következtették, hogy jól tudunk gazdálkodni. Hiszen a mostani gazdálkodás most is megtermi a mindennapi kenyeret, miért foglalkozzunk mi további kérdésekkel. Ez volt az egyik ok. A másik ok az volt, — ami talán még súlyosabb, — hogy a mezőgazdasági szakoktatásunk kérdése két tárca keretében volt iés van letéve még ma is, a földmivelésügyi ministerium és a kultuszministerium keretében. Méltóztassanak elképzelni ~* régi közmondás, hogy közös
