Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-147
Az országgyűlés képviselőházának 147, ülése 1928 március 21-én, szerdán. 177 munkás lényegesen többet keres, mint a magyar. Eddig Magyarországon nem volt rokkantés aggkori -biztosítás s mégis azt tapasztaljuk, hogy a munkásság nagy rétegei nem kötöttek életbiztosítást. Nem kötöttek nem azért, mintha nem lett volna erre szükségük, hanem egyszerűen azért nem kötöttek, mert erre anyagi előfeltételeik nem voltak meg, Amerikában az a gazdasági politika az irányadó, hogy az ipar fejlődésének előfeltétele az, hogy a munkás magas munkabért kapjon, mert ha a munkás jól keres, akkor képes fogyasztani, ha pedig fogyasztóképes munkássággal állunk szemben, akkor lehet számítani arra, hogy az ipar is fellendül. Ha a költségvetés egyes adatait áttekintjük, azt találjuk, t. Képviselőház, hogy a népjóléti tárca keretében felvett összeg igen csekélyke, mindössze néhány garas, mert hiszen az egész költségvetés 6,677.000 pengőt tesz ki, ebből pedig hatmillió csak a háború anyagi károsultjainak támogatására szolgál. Legyen szabad ez alkalommal rámutatnom arra, hogy különösen a valorizáció kérdésével az utóbbi időben igen sokan foglalkoztak és azt tapasztaljuk, azt látjuk, hogy ez a kérdés semmiképen sem akar nyugvópontra jutni. A legmostohábban bánik azonban a kormány a nyugdíjalapokkal, a nyugdíjintézményekkel. Rámutatok itt arra, hogy már 30—40 esztendő előtt alakultak különböző társadalmi intézmények, amelyeknek célja, hivatása az volt, hogy rokkanttá vált tagjaikat rokkantsági segéllyel lássák el. Első volt ezek; között a nyomdászok egyesülete, amely immár körülbelül hatvan esztendeje végzi ezt a nemes hivatását. De alakultak egyéb egyletek is, igy pl. a zenészek egyesülete, a színészeké, a hírlapíróké, a magántisztviselőké és a munkásoké. Mindezek az egyletek több, mint 30—40 esztendeje működnek. Ezek az egyesületek a háború előtt hivatásukat nagyon szépen tudták teljesíteni. Következett a háború s ezek az intézmények tartalékolt vagyonuk nagy részét hadikölcsönökbe fektették. Amikor a munkások rokkantsegélyző és nyugdíjegylete az első egymillió koronát felajánlotta a kormánynak, akkor Tisza István a munkások nyugdíjegyletének ezt az elhatározását a következő szavakkal fogadta (olvassa): »Nem tudom az uraknak megmondani, nem tudom szavakban kifejezni, milyen lelki melegség járta át az egész valómat, amikor az egyesület szándékáról tegnap értesültem. Nem tudóik az uraknak egyebet mondani most sem, mint csak azt, hogy az Isten áldja meg az urakat az érzelemért, amely erre a lépésre vezette önöket és ezért a lépésért, amely, higyjék meg], a legcifrább és a legszebb szavaiknál is sokkal ékesebben szólnak...« stb. Ezután hosszadalmasan fejtegette Tisza István azt, hogyha valaki számithat arra, hogy ezért az állam hálás lesz, akkor a munkások nyugdí jegy léte az, amely erre a hálára számithat és amelynek ez az áldozatkészsége teljes inertekben tvissza fog térülni. Ugyanez alkalommal Tisza István kifejtette abbeli álláspontját is, hogy az ilyen intézményeknek önrendelkezési joga mennyire fontos és mennyire fontos az is, hogy önkormányzatuk csorbítatlan legyen. Azt hiszem, nem lesz érdektelen épen a közelgő rokkant és aggkori biztositási javaslatra tekintettel, ha azt a néhány szót felolvasom, hogy mi volt Tisza Istvánnak az önkormányzatról az álláspontja (oldassa): »Legyenek meggyőződve, hogy ebben a kérdésben két irányadó szempont vezet — tudniillik a rokkant és aggkor! biztosítás kérdésében. Az egyik az, hogy ne teóriák, ne sablonok szerint induljunk el, haneim igyekezzünk mindazt az egészséges csirát ápolni, gondozni, növénnyéi, terebélyes fává növeszteni, amely spontán kifejlődött a mi társadalmi életünkből; a másik az, hogy a munkásbiztositónak aizokhan az ágazataiban is, ahol az államnak kötelessége helytállani, ahol az államnak kötelessége a biztositási költségekben résztvenni, ott is igyekezzünk az érdekelteknek, a munkásoknak — és ezt hangsúlyozta — életképes önkormányzata révén, mert nézetem szerint egyfelől ez aid al leigtöbb biztosítékot az' ügy célszerű elintézéseié, másfelől ez adja meg épen az önkormányzat saját ügyei gondozásának azt a felemelő, azt az egyéni, szellemi és erkölcsi fajsúlyát, növelő és nevelő hatásiát, amely az igazi demokráciának igazi alapfeltétele«. Azért tartottam szükségesnek ezt itt felolvasni, mert a kormány és a kormányt támogató pártok részéről sokszor tanusitanak olyan magatartást és tesznek olyan nyilatkozatokat, amelyeikből arra lehetne következtetni, hogy önmagukat Tisza István örököseinek tekintik, márpedig ha ez igy van, akkor meg kell állapitanunk, hogy egészen más vágányokon haladnak, — legalább ebben egészen más vágányokon — mint amelyekre Tisza Istvánnak éhben ai kérdésben teljesen kijegeoesedett álláspontja őket helyesen vezethetné. (FarkasfalviFarkas Géza: Mindenesetre nagy örömmel vesszük, hogy ön méltóztatik Tisza Istvánra hivatkozni! — Farkas István: Az önkormányzatnak Tisza mindig hive volt! — Malasits Géza: Tanulhatnának tőle az önkormányzatot tisztelni! — Farkasfalvi-Farkas Géza: Helyes, hogy méltóztatnak Tisza, Istvánra hivatkozni! — Györki Imre: Ez mutatja tárgyilagosságunkat!) Mi vagyunk a dogmáik hívei és nem aszerint Ítéljük meg a dolgot, hogy melyik oldalon mi hangzik el, hanem azt nézzük, kinek van igaza. Meg vagyok róla győződve, hogy ha helyes és az ország érdekeinek: megfelelő intézkedéseket tapasztalunk a túlsó oldalról, akkor valamennyien oda fogunk állni a kormány mellé, sajnos, azonban erre igen kevés reményünk nyílik. (Malasits Géza: Egyáltalában nem nyílik!) Sőt rá 'kell itt mutatnom arra is, hogy amikor a valorizáció kérdésével először foglalkoztak és szó esett arról, hogy a hadiköl csőn őket és egyéb állampapírokat valorizálni fogják, akkor azok az intézmények, amelyeket az imént megemlítettem, beadvánnyal fordultak a kormányhoz és arra kérték, hogy elsősorban azokat a hadi kölcsönöket és aizokat az egyéb háború előtti állampapírokat valorizálja, amelyek az ilyen nyugdíjintézmények birtokában vannak. Mert ha helyes az az álláspont, hogy elsősorban azOk hadiköilcsöneit valorizáljuk, akik erre leginkább rászorultak, ha igaz az, hogy elsősorban a gazdaságilag tönkrejutottakon kell segiteni, akkor — megitélésem szerint — elsősorban az ilyen nyugdíjalapok tulajdonában lévő papírok valorizációját kell megcsinálni. Annyival is inkább ezt kell tenni, mert azok a munkások, tisztviselők és egyéb alkalmazottak, akik akár a munkások nyugdíjegyletébe, akár a liirlapirókéba, akár a színészekébe, akár a magántisztviselőkébe iratkoztak be, bizonyára olyan anyagi körülmények közé jutottak, amikor többé dolgozni képtélen voltak, hogy ezekre igazán ráillik ez a kifejezés: gazdaságilag