Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-147

Az országgyűlés képviselőházának 147. ülése 1928 március 21-én, szerdán. Ausztriába és meg

1 méltóztatnak látni, hogy ez a kis Ausztria, amely bővében van természeti szépségeknek, hogyan feküdt reá a Fertőre és csinált ott Balaton-ellenes konkurrenciát. Ausztria közel van a Balatonhoz s a Balatont legalább is annyira ismerik Ausztriában, mint Magyarországon. De hogy még azt a pár száz osztrákot is visszatartsák, aki a Balaton mellett szokott nyaralni, nagy költséggel kikotortatták a Fertőnek ezt a részét, s ma ott gyönyörű villatelepek vannak, csatornázás, villamosvilágitás, úgymint a legtöbb Balaton-melletti községben. (Borbély-Maczky Emil: Ezért ne haragudjunk Lillafüredre! Had épitsen ott az állam!) Nem haragszunk rá, csak eltévesztették a sorrendet. Szerintem elsősorban ki kellett volna fejleszteni a Balatont, és ha a Balatont lukrative kifejlesztették volna, lett volna e\é^ idő arra, hogy azokat az évszázad óta szunnyadó szépségeket feltárjuk ott a Bükkben. (Gaal Gaston: Igaza van! — Derültség.) De sem itt, sem ott nem csináltak semmit. Ez a kapkodás mindenesetre nem valami jóra vall. (Borbély-Maczky Emil: Tüdőszanatórinmokat kell oda épiteni!) Egyelőre azonban a tüdőszanatóriumokat Zalaegerszegen épitik, hogy milyen hatással, azt méltóztatott a napilapokból olvasni. Ha tehát azt mondják, hogy takarékoskodjunk, akkor elsősorban a kormány járjon ebben a tekintetben elő jó példával. Rátérek egy ezzel kapcsolatos dologra, az ipari és kereskedelmi munkásság helyzetére. Halljuk a panaszt a mezőgazdaság részéről, hogy nincs export. Olvasom az egyik lapban, hogy 1925 óta csökkent az állatállomány, az értékesitési lehetőségek hónapról-hónapra roszszabodnak, mert ha emelkedik is Chikagóban a búza ára, a magyar földbirtokosnak nem sok haszna van belőle, mert azoknak a melléktermékeknek fogyasztása is, amelyeket főleg a kisgazdák termelnek és hoznak be a városokba, mondhat, napról-napra csökken, úgyhogy megállapithatjuk, hogy válság van. Ha ennek a válságnak okait kutatjuk, azt látjuk, hogy a legfantasztikusabb dolgokat találják ki. Azt mondják, az a baj, hogy nem tiptisosan termel a mezőgazdaság, hogy nem eléggé racionálisan termel. A legnagyobb bajról azonban megfeledkeznek, arról, hogy a munkásság, amely mégis csak zömét képezi a városi lakosságnak, ma úgyszólván teljesen fogyasztásképtelen. Én egy nagy fogyasztási szövetkezet szolgálatában állok, 66.000 tagunk és 100 és néhány üzletünk van, s közvetlen, hónapról-hónapra felvett gondos statisztika, alapján állapithatom meg, hogy mig Németországban 1926-ról 1927-re, tehát egy esztendő alatt a húsfogyasztás fejenként egy kilogrammal emelkedett, addig nálunk országos átlagban 15 dekával csökkent, sőt ha Budapestre vesszük az arányszámot, még nagyobb mértékben csökkent. A húsfogyasztás annyira minimális Budapesten, hogy a, mészárosok és a hentsek között olyan gyilkos verseny van, amilyenre még példa nem volt. A lakosság túlnyomó része egyszerűen fogyasztásképtelen, mert hiszen abból a keresetből, amelyet a magyar munkásság elér, húst fogyasztani nem lehet. Valamennyire emelkedett a zsirfogyasztás, ez azonban természetes velejárója a húsfogyasztás csökkenésének, mert, aki húst nem eszik, eszik tésztát, szárazfőzeléket, amihez, zsir kell. Csodálatos, hogyan csökken a hüvelyes vetemények fogyasztása,, a lisztes kenyérfogyasztás, ezzel szemben pedig hogyan emelkedik a tej, tea, kávé, pótkávé fogyasztása. Mit bizonyit ez? Azt bizonyltja, hogy a nehezen dolgozó munkásság nem tudja megvásárolni sem a húst, ,sem a tojást, sem a vajat, sem, a barofit, szóval ezeket aft elsőrendű jó tápszereket, hanem kénytelen pótlékokat fogyasztani, a reggeli jó tejes kávé helyett kénytelen hig teát inni, vacsorára pedig pótkávéból készített és kis lefölözött tejjel feleresztett kávét enni egy darab kenyérrel. Ez a helyzet. Nézzük meg a gyárban dolgozó munkásság táplálkozását. Én vettem magamnak annyi fáradságot és elmentem egypár kantinba az utóbbi hetekben, megnéztem, hogy vájjon mit esznek ezek a leányok. ElszörnyÜködve látja az ember például az. Egyesült Villamossági Izzólámpa-gyárban, ahol még relative magasabb a kereset, mint a textilgyárakban, hogy ott tiz leány közül öt kávét ebédel egy darab kenyérrel. Kérdeztem az egyiktől, hogy mit fog enni vacsorára. Azt mondotta, hogy vacsorára majd főz az anyja egy kis levest, s ez lesz a vacsorája. Kérdeztem tőle, hogy mit evett reggelire? Azt felelte, hogy öt deka szalonnát és egy darab kenyeret. Ha megnézi az ember ezeknek a jövendő anyáknak táplálkozását kalóriaértékben,, megdöbben, Hát milyen gyermekek lesznek azok, akik ezektől az anyáktól származnak, akik igy táplálkoznak, mint ezek? Ha megnézi az ember a textilgyári munkásnőket, azt látja, hogy ott még rosszabb a helyzet. Ha megnézi az ember a csavargyárban foglalkozó ifjú munkásokat, szögeosmelegitőket, ugyanezt tapasztalja, úgyhogy azt kell mondanunk, hogy Budapest munkásságának kilenctizedrésze a szokásos kalóriamennyiségnél lényegesen kevesebbet tud magához venni és ennek megfelelően csökken termelési képessége, vagy ha nem is csökken, ha az irtózatos akkord-munka következtében mégis kénytelen kipréselni magából annyi energiát, amennyi a kapitalistát kielégiti: azt testének rovására teszi és bizony korán elsatnyul, korán elsenyved. Most már ehhez a nyomorúságos keserű kenyérhez járul az a szomorú és keserves tudat, amely a munkásnak anélkül is keserű kenyerét még keserűbbé teszi és ez: a lét bizonytalansága. Tessék csak elképzelni a helyzetet. Lefelé alig van határa a munkásság dolgoztatásának, főképen nagyon sok kis üzemben mindenféle csalafintasággal az ipartörvényben megállapított életkoron alullévőket alkalmaznak. De felfelé azután már határt szabnak. Ha a 40 esztendős munkás kipottyan valahogyan munkahelyéről, már nagyon nehezen kap munkát, az 50 esztendős munkás pedig már egyáltalában nem kap munkát. A Magyarországi Vas- és Fémmunmkások Szövetsége a napokban statisztikát álitott össze a munkanélküliekről, hogy vájjon hogyan oszlanak meg ezek életkor szerint. Kiderült, hogy a munkanélküliek túlnyomó része idős munkás, 40 éven felüli, akik 10—20—25 éve dolgoztak, egy helyen 8—9—10 éven keresztül. Amint a pangás jött, elbocsátották őket és ma 50 esztendős korukban, ha még olyan életerősek is, nem kapnak munkát. És ebben az állam jár elől példával. A magyar államvasuti gépgyár csak ugy, mint a Ganzgyár, egyszerűen kijelentette, hogy 40 éven felüli munkást nem vesz fel. Kérdezem én t. Képviselőház, hova menjen egy 50 éves munkás. Tudvalevőleg a munkások nem nagyon korán nősülnek, — vannak akik korán nősülnek, de legtöbb későn nősül — 50 éves korában legtöbb munkásnak van még eltartásra szoruló gyermeke. Mit csináljon tehát ez a szegény ember 50 éves korában? Va-