Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-147

164 Az országgyűlés képviselőházának 147. ülése 1928 március 21-én, szerdán. rossz osztályzatot kapnék a pénzügyminister úrtól a pénzügyi tudományokból, mert sein időm nem volt arra, hogy az iskola padjait koptassam, sem valami nagy érzékem, az iránt a gazdasági és pénzügyi politika iránt nem volt, amelyet a minister ur nap-nap után folytat. Egy bizonyos, az, hogy amit a pénzügyminister ur gazdasági vagy pénzügyi politikája helyesel és egyedül helyesnek tart, annak ellentmond az a szomorú statisztika, amelyet mindenki nagyon könnyen összeállíthat a napilapokból. Az öngyilkosok száma napról-napra emelkedik; emelkedik a munkanélküliség, emelkedik a köznyomor, emelkedik a tuberkulotilkusok száma és egyéb népbetegségeik száma. Mindennap olvasunk csődökről, kényszeregyezségekről, amelyek hullámzianaik, de mindig inkább magasabban, mint lej ebb; úgyhogy azt kell mondanom, hogy ez a pénzügyi politika a magyar népnek tömegnyomort hozott, ez a pénzügyi politika a magyar ruétp betegségeinek szörnyű pusztításait és azokat az elviselhetetlen terheket hozta, 'amelyek alatt a magyar nép szenved. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ha ezt mind politikával orvosolni lehetne!) Ott látom a bajt, hogy a kormány felállította az államháztartás egyensúlyának fétisét és ennek a szörnyű magaáíllitotta istennek áldozza fel a magyar népet. Minden gondolat a körül forog, hogy az államháztartás egyensúlya meg ne inogjon, sőt inlkább több legyen az állami bevétel, inkább nyögjenek az adóalanyok, inkább terjedjen a tömegnyomor és pusztítsanak a népbetegségek, semimint a fétis, az államháztartás egyensúlyának fétise a legcsekélyebb karcolást is kapja. Ennek érdekében áldoznak fel mindent. A kiméletlenül működő adóprés és az, elhibázott gazdasági politika teszi azután az embereket vásárláisiképtelenné, szegénnyé. Egypár szám, azt hiszem, még a legelfogultabbat is meg fogja győzni abban a tekintetben, hogy az a pénzügyi politika, amelyet a pénzügyminister ur folytat, nem vezet ahhoz a fellendüléshez és ahhoz a gazdasági magasabbrendüséghez, amelyet mindannyian várunk. Magyarország évi nemzeti jövedelmét mintegy 4 milliárdra becsülik. Jutna tehát fejenkint Magyarország minden egyes lakosára mintegy 500 pengő. Egymagában ez is kevés. (Gaal Gaston: A földbirtok hoz 4 milliárdot, a gyáripar 2400 milliót, Biró Pál megállapítása szerint az 6400 millió!) Nem tudom, de én is utánanéztem és láttam, hogy mintegy 4 milliárd pengőben állapitják meg a nemzeti jövedelmet, (Mozgás.) ami fejenkint 500 pengőt jelent. Ezt először is terhelik azok a súlyos terhek, amelyek a külföldi kölcsönökből származnak, (Gaal Gaston: A brutto bevételt mondtam!) azonkívül egyéb ilyen dolgokból, úgyhogy azt kell mondani, hogy ennek a nemzeti jövedelemnek mintegy 10—12%-át terhelik a külföldi adósság és azok a terhek, amelyek a békeszerződésből és egyéb hasonlókból származnak. Egymagában az egy lakosra eső évi jövedelem is meglehetősen alacsony. Ha azonban ennek megoszlását nézzük, akkor elborzadva látjuk, hogy maréknyi igen jómódú emberem, néhány tucat jómódú emberem kivül a lakosság túlnyomó része a lehető legnagyobb szegénységben nyomorog. Nyomorognak maguk a közalkalmazottak is, csakhogy ezeknek a nyomorúsága valahogy el van burkolva, valahogy a magasabbrendüség veszi őket körül és mindenki, legalább a magánalkalmazottak — mondhatom — irigységgel néznek a közalkalmazottakra. Nem azért, mintha a közalkalmazottaknak • valami fejedelmi helyzetük volna, hanem azért, mert nekik még rosszabb a helyzetük. A helyzet tehát az, hogy a statisztika, amelyet a fővárosi Statisztikai Hivatal állitott össze, bizonyltja, hogy Budapest lakosainak túlnyomó része havonként 100 pengőn alul keres. A közalkalmazottak után nagyon rossz helyzetben vannak a magánalkalmazottak, különösen a nők, akiket irodákban, gyárakban és egyéb intellektuális helyeken foglalkoztatnak. Nagyon rossz helyzetben van maga a kisipar, — amint később leszek bátor rámutatni — általában a kézműipar. Szörnyű rossz helyzetben van a munkásság, úgyhogy ennek a pénzügyi politikának következményeként tapasztalhattuk azt a fokozatos elszegényedést, amelyben a magyar nép szenved. Ha megnézzük a terheket, nem is szabad csodálkoznunk. 1913-ban az összes állami kiadások kitettek 2340 millió aranykoronát. Az idén ez nem sokkal enyhült. Valamivel kevesebb ugyan, de ha egy fejre számitjuk át, akkor ennek megfelelően a fejenkénti teher 1913-ban 111 pengő és 14 fillér volt, ma pedig 160 pengő 88 fillér, a fejenkénti többlet tehát 31 pengő és 99 fillér. Az állami kiadások Teleszky statisztikája szerint fejenként 27 pengő 65 fillért tesznek ki, 4 pengő 76 fillérrel többet, mint 1913-ban. A rendészeti költségekre a kormány fejenként 5 pengő 37 fillérrel többet költ, mint költött 1913-ban. Maguk a terhek 1913-mal szemben — ha indexszerüen nézzük a dolgot — nem túlmagasak, és nem túlnagyon^ emelkedtek, de ha a lakosság teljesitőképességét nézzük, ha azt nézzük, hogy mit bir el a magyar nép a mai gazdasági viszonyok mellett, a mai gazdasági politika mellett, akkor azt kell mondanom, hogy egypár esztendő alatt bekövetkezik az az összeroppanás, amely összeroppanástól Magyarországon mindenkinek félnie kell. Hogy ez mennyire igy van, bizonyítja az, hogy míg az ellenzék a vitától távol tartotta magát, a kormánypárt padjairól, vagy a kormányt támogató^ párt padjairól felszólalt képviselő urak mind kivétel nélkül a lehető legsötétebb színekben festették le a gazdasági helyzetet, >a lehető legsötétebb színben festették azokat a szörnyű terheket, amelyeket a mezőgazdaságnak viselnie kell, azokat a terheket, amelyeket a mezőgazdasági munkásságnak, cselédeknek viselniök kell. Én nem vagyok mezőgazda, nem tudom tehát megítélni közvetlen tapasztalatból azt, hogy a mezőgazdaság milyen terheket kénytelen viselni, azonban egyet tudok, egy olyan tapasztalatot, amely épen eléggé bizonyítja, hogy bizony a mezőgazdaságnak egy nagyon vékony rétegétől eltekintve, hihetetlenül rossz sora lehet! Ez vonatkozik arra, hogy megfip"veltem saját választókerületemben az országos vásárokat. Volt alkalmam megfigyelni ezeket a vásárokat a háború előtt, volt alkalmam megfigyelni a háború után és volt alkalmam megfigyelni a dicsőségesen befejezett szanálás után. A kép elrémítő. Tessék csak végigmenni egyegy ilyen országos vásáron és visszaemlékezni arra, hogy micsoda forgalom volt ott békeidőben, a szanálás előtt, és micsoda forgalom van ma. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: És minden község vásárt akar!) Igen, mert avval jövedelmét igyekszik gyarapitani valamennyire. Ez nem jelent nagyobb forgalmat és az iparosság részére nagyobb eredményt, ez osak azt bizonyítja, hogy a községek szegények