Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-146
Az országgyűlés képviselőházának 146. ülése 1928 március 20-án, kedden. 105 bizonyos osztályában — a kereskedelemügyi minister úrral valószinüleg nem tárgyaltak, — hogy ez az eljárás még ninos teljesen kipróbálva, (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ugy is van!) még nem ér semmit. De talán lehetne kisérletet tenni ebben a dologban és ezeket minél előbb kényszeríteni, hogy a szegény nyomorult népet megmentsük a végső pusztulástól. Méltóztassék elhinni, hogy én, aki a nép életét közvetlen közelről ismerem, hiszen ott élek a kisgazdák és kisiparosok között, naprólnapra hallom a panaszt azok ajkáról, akik azelőtt két évvel még lelkesen beszéltek a mai rezsimről. Sajnálattal állapítom meg, hogy néha-néha olyan elkeseredett hangok hallatszanák, hogy én, akinek vesztenivalóm van, félek attól, hogy itt a helyzet mindig roszszabbodni és rosszabbodni fog. Épen azért felhívom a mélyen t. kormány figyelmét arra, hogy az ilyen igazságtalanságok megszüntetéséről minél előbb gondoskodjék, szüntesse meg a visszaéléseket és ezeket a garázdálkodásokat, mert félek, balrakanyarodás fog előállni a még eddig jó utón lévő polgárságnál is. Én a kormány politikája iránt bizalommal viseltetem. Elmondtam aggályaimat mindazok felett, amiket meg akarok javitani. Miután a múltban is volt eredménye felszólalásomnak és mivel remélem, hogy bizonyos mértékben most is hozzájárulhattam ahhoz, hogy a polgárság nagy gondjai és megterheltetései terén beszédem következtében némi enyhülés fog beállni, a törvényjavaslatot, de csakis a költségvetési törvnéyjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául készséggel elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés a jobb- és a baloldalon. — Taps a jobboldalon. — Szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Tóth Pál! Tóth Pál: T. Képviselőház! A nyomorgó magyar életről beszélt előttem szóló t. képviselőtársam és én^ is erről kivánok szólani, bár ha magáról az élet fogalmáról szólnék, igen nehéz feladatom lenne. Hiszen, ha befelé forditott szemmel, önmagunkba nézve próbáljuk analizálni, megérteni az Istennek ezt a csodálatos adományát, végeredményben arra a ki nem elégítő megállapításra jutunk, hogy nem tudjuk, mi az élet. Amit a bölcs esze erre a kérdsére felelni tud, az sohasem fedi a lényeget, úgyhogy a magam részéről volt élettani professzorom megállapítását fogadom el axiómául, hogy az élet az egyiknek szakadatlan élvezetek láncolata, a másiknak nehéz, gondterhes munka sora. Szerény nézetem szerint ebben a megállapításban benne van a szociálpolitikának minden programmpontja és végcélja, mert hiszen ha a szociálpolitikus eléri azt, hogy ez a megállapitás többé nem igazság, inert az élet és élet közötti nagy különbségek kiegyenlitődtek, akkor elérte végcélját. Talán lehetne ezt a végcélt egy szóban is kifejezni, a nagy francia forradalomnak az idők által kissé megtépázott és kétesértéküvé vált szavával: az egyenlőséggel is, mert hiszen a társadalmi rend erőszakos reformátorai, a forradalmárok mindig ezzel a jelszóval indultak el és indulnak el ma is,^ és ha azután győzelemre kerülnek, akkor még sohasem fordult elő, hogy a cél megvalósult volna, mert az életnek általam előbb citált definíciója maradt cít is igazság, legfeljebb megfordított szereposztásban: az élet most már nem az egyiknek volt szakadatlan élvezetek láncolata, hanem a másiknak és nem a másiknak vált nehéz, gondterhes munka sora, hanem az egyiknek, A forradalmak útja soha sem vezetett különben a népnek, magának a demosznak boldogságához. A szemünk előtt folyó orosz forradalomban a nép helyzetét francia szellemességgel és igen találó módon jellemezte Henry Beraud, amikor egy könyvében leir egy állítólag megtörtént kievi népgyűlési jelenetet, ahol egy orosz munkás sétapálcával állt meg az előadói emelvényen és imigyen szónokolt: »Látjátok ezt a sétapálcát, elvtársak? Ez fogja nektek elmesélni az orosz forradalom történetét. A forradalom előtt az országot az arisztokraták kormányozták, amit ezen a boton a fogantyú jelképez. Ez a koptatóvas itt lent jelzi a fegyenceket. A középső rész azok vagytok ti, a nép«. Elhallgatott és megfordította a sétapálcát. »íme, a forradalom megtörtént, az arisztokraták vannak lenn és a fegyencek vannak fenn, csak a ti helyzetetek nem változott«. A forradalom győzelme Oroszországban sem hozta meg a nép boldogulását, (Felkiáltásuk a baloldalon: Sőt!) aminthogy a természetben soha sincs ugrás és csak a folytonos 1 , habár lassan haladó fejlődés az, amely teremthet állandó javulást az élet és élet közötti nagy különbségek nivellálásában. Ha most ezeket az általános vonatkozású dolgokat a mi speciális magyar viszonyainkra applikáljuk, akkor nehéz szívvel kell megállapitanunk, hogy felnégyelt és kirabolt csonka országunkban sokkal nehezebb munka vár a szociálpolitikára. A mi viszonyaink egészen különlegesek, mint ahogy társtalanul áll a népek tengerében maga a magyar nemzet is. És hozzá most még betegek is vagyunk, nagyon! betegek. Beteg a lelkünk, szivünket tönkre zúzták a nemzeti szerencsétlenségek sorozatai és igazságérzetünket halálra sebezte Trianon nagy igazságtalansága. Látásunkat fátyolossá teszi el nem sirt könnyeink árja és hallásunkat. zavarossá elszakított testvéreink jajjá és siráma, (Ugy van! a\ jobboldalon.) a mi felvágott ereinkből folyton szivárog a vér. Csoda-e hát» ha e haldoklásra itélt ország magyarja nem tudja odakiáltani a hazáját megcsúfolt, de bűneit szánó-bánó bűnösnek sem a megbocsátás isteni igéjét 1 ?! Igazat kell adnunk Jánossy Gábor t. képviselőtársunk sokszor megismételt közbekiáltásának, hogy minden nyomorúságunknak Trianon az oka. Amikor az ember beteg, akkor a természet örök törvényei szerint mindig türelmetlenebb környezete iránt. Elviselhetetlennek tartja a már megszokott gondokat, fellázad azok ellen a korlátok ellen, amelyéket egészséges korában az élet ösvényeinek természetes határaiul ismert fel. így van a társadalom életében is. Az emberiséget a& átszenvedett borzalmas világháború testileg-lelkileg összetörte és egy évtized még % sajnos, nem volt elég ahhoz, hogy kábultságából magához térjen. Van még ma is ország — elismerem, hogy csak az az egy — ahol a társadalom organizmusát már a háború előtt is a mindent elnéző közönyre és fásultságra nevelték, ahol még ma is az éjjeli ragadozók karvalyhada ül a társadalom nyakán, s különbséget a gazdálkodásban csak annyit látunk, hogy most az összeharácsolt közvagyont már nem káprázatos fényű udvari balletre, hanem külföldi propagandára költik. Ez általános emberi szempontból méer rosszabb és veszélyesebb. Mi a betegségnek ezen a stádiumán már túl vagyunk, türelmetlenségünk azonban még nincs fogyóban; minden rossznak a kor-
