Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.

Ülésnapok - 1927-127

Az országgyűlés képviselőházának 127. ütése 1928 február 14-én, kedden. 35 hatnák, hogy a magyar nemzet történetében az idöszámitást mi Krisztustól kezdjük. De ezzel el van ismerve, hogy a kereszténység is kulturális' választófal volt. U.i nemzeti kultúrák alakultak és nekein ezt védenem kell. Én Széchenyi Istvánt nem szégyenlem és nem hiszem, hogy őt kannibálnak és az ököljog emberének tartanák, pedig egész politikája alatt azon töprengett és azt mondja, hogy »oly drága, de annyira kényes kincs ez a nemzetiség, a nemzeti sajátosság, hogy mindig azon tűnődöm, hogy miképen lehessen megőrizni miképen lehessen ápolni és miképen lehessen nevelni«. (Tetszés.) Én ennek a nagy magyar embernek a szellemében védeni, ápolom a magyar nemzet keresztény sajátosságát, jellegét, kultúráját, történetét. Nem értem, ha ennek keletében és ehhez asszimilálódva, — hiszen nagyon sokat ismertem a múlt század vége felé és ebben a században a zsidó vezetők és politikusok közül, akik asszimilálódtak, ha nem is mind 100/o-ig... (Gál Jenő: 99%-ig! Alkudjon!) Hallgassa meg kérem. (Gál Jenő: Dehogy hallgatom!) Egyesek több, mások kevesebb mértékben. Különben miért nem elégszik meg egy nemzetnek a testében egy kisebbség azzal, ha a neki kijáró rész megmarad, viszont a többi 94%-ban a maga nemzetének, társadalmának karakterét, géniuszát védeni akarja? Ez volna az asszimilálódás egy nemzet, életében. ,Aiz én őseim sem jöttek be Árpáddal. Itt a fajvédők és mások, sokszor a szocialista lapok, kiírják azoknak régi nevét akik megmagyarositották nevüket. Mi nem is titkoljuk ezt, de két-három, négy vagy öt generáción ment át családunk, a magyar földön a keresztény műveltség és szellem hatotta át tagjait és ma egyikünk sem tudja, hogy valaha valamelyik ősapjában valami más vér, valami más fajhoz való tartozás volt. (Bródy Ernő: Hát a zsidó vallású magyar tudja?) Tudja kérem, egész tapasztalatunk» az, összeköttetések mind ezt bizonyítják. Nem megyek el a biológia terére, nem értek hozzá, de nekem eleget bizonyít a tapasztalat és az* amivel be fogom bizonyítani tisztelt Bródy Ernő képviselőtársamnak is, hogy nem is mehetett végbe az asszimiláció. A statisztika azt mutatja, hogy Magyarországon 1787-ben, tehát 130 évvel utolsó statisztikám előtt, mindössze nyolc és félmillió volt a magyarság és ebből 75.000-nyi volt a zsidó vallású. Mi történt 120 év alatt a magyar nemzet organizmusában? 8,780.000-ből lett 18 millió lakos, tehát alig kétszerese az azelőttinek, & zsidóság pedig 1920-ig majdnem eléri a milliót, tehát előbbi számának 12-szeresét. 1200 peroentes tehát a szaporodás 120 év alatt, négy generáción keresztül. És ha még ez a statisztika egyenletes volna, akkor azt mondanám, hogy talán ninos itt a nemzet organizmusa annyira megbolygatva. De a statisztika kimutatta, hogy az egymiililiónyi zsidóságból majdnem 350.000 1860 után jött be Magyarországba. Ahol még két generáció sincs, ott mégis engedje meg a t. Képviselőház, az asszimilációt abban az értelemben nem fogadhatom el, hogy azt mondhatnám, hogty e nagy vallási különbség mellett, amellyel jöttek Galíciából, ez az asszimiláció ugy megtörtént volna, hogy itt minden korlátot ledönthetünk és a nemzet társadalmának jellegét, karakterét ne védjük. (Hódossy Gedeon: A bolsevizmus!) Csonka Magyarországon pedig a helyzet — tudjuk ugyebár — rosszabbodott, mert mig a lakosságnak elveszett 58-4%-a, a zsidóságából 48% szakad el. Ez tehát aránylagosan csak 10 pereenttel kevesebb és igy emelkedett fel most a zsidóság arányszáma. Amikor egy nemzet testében egy ilyen folyamatot történelmileg ki lehet mufcani, akkor ne méltóztassék rossznéven venni egy keresztény nemzettől és társadalomtól, ami talán mégis volnánlk, hogy védekezni akar. Hiszen nem mi kezdtük ezt, t. Képviselőház, 1837-ben — engedjék meg, hogy csak a legnagyobb államférfiak sorozatán menjek végig, csak egy billentyűt üssek meg — amikor a ^ zsidóság honosításának és szabad letelepedésének javaslatát tárgyalták, Kölcsey volt az, — Kölcsey, ez a kannibál magyar; akinek a humanizmushoz és más nagy eszmékhez (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: A Himnusz költője!) semmi köze nem volt — a bevándorlásnak ezt a veszedelmét látva, már akkor korlátozást tartott szükségesnek. 1847-ben tárgyalták a honosítási javaslatot és a honosítási javaslatnál Kossuth Lajos ma?a ellenezte, nem a honositást, hanem azt, hogy további bevándorlást engedélyezzenek. Kossuth Lajos szövegezéséiben a 16. § igy hangzott (olvassa): »A honban lakó zsidókra nézve az 1840: XXIX, törvény rendelkezése fenmaradván, külföldi zsidók sem be nem vándorolhatnak, sem meg nem telepedhetnek.« Korrelativ fogalommái vált a, magyar liberális politikában is az emancipáció és a bevándorlásnak megakadályozása és ha megakadályozták volna a bevándorlást, akkor nem volna ez a nagy eltolódás. Legyen meggyőződve t. Bródy képviselőtársam, hogy itt nem volna antiszemitizmus és nem volna védekezés, ha elvégezték volna azt a korlátozást idejében békességben. Amúgy is mint emberek meg vagyunk, de politikai elveinkben is megvolnánk, senki ezt az asszimilálódott, már sok helyen magyar törzsnek számító zsidóságot nem bántaná, mint ahogy nem is bántja. Deák Ferenc hasonlóképen azt vallotta az emancipációról szóló törvényben, hogy avval egyidejűleg meg kell tiltani a bevándorlást. T. Ház! Statisztikával bemutattam, hogy a numerus elaususnak nagy nemzeti, társadalmi oka van, nemzetpolitikai oka van. Méltóztassanak ebből látni, hogy ez az intézkedés nem valami utólagos kommunizmus utáni, vagy háború utáni ellenszenvből és bosszúból indul ki. Engedjék meg, hogy rámutassak arra is, hogy a Jászi Oszkár által rendezett ankéten, a XX. század elején, amikor feltette Magyarország Íróihoz és politikusaihoz azt a kérdést, hogy van-e zsidó-kérdés, s azon szerencsébe részesültem, hogy mint egy lapnak szerkesztőjét engem is felkértek a nyilatkozatra, a Jásziféle kérdésre a »Huszadik században« ezt mondottam (olvassa): »A zsidókérdés tulajdonképen most érik Magyarországon. Érik azáltal, hogy mind felötlőbb számban a zsidó lakosság százalékát mindjobban messze meghaladó arányban foglal teret a zsidóság nemcsak a kereskedelmi és közgazdasági pályákon, de a per eminentiam intellektuális foglalkozási körben, tehát ott is, ahonnan egy nemzet szellemi életének és a kultúrának irányítása legintenzívebben történik. Ma még jobbára csak a statisztikát ismerjük és látjuk, a statisztika azonban önmagában holt dolog. Ha a gondolkozó főt gondolkozásra készteti is, ha beszédekben hatások és pillanatnyi felindulások keltésere alkalmas is, még nem a közvetlenül az élet közvetlen húsba és vérbevágó hatása. De az is megjön, mihelyt^ a statisztikában fekvő helyzeti erő a valóságban már dinamikai erejével dolgozni kezd, mikor majd az élet ki- és átala-