Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.

Ülésnapok - 1927-135

234 Az országgyűlés képviselőházának szakítani akart ezekkel a különitményekkel, akkor a közvélemény és a nemzetgyűlés nyomása alatt az akkori kormányzat előkelő gesztussal azt mondotta, hogy ezeket a különitményéket feloszlatja; másnap azonban ép ugy megtaláltuk ezeket a különítményeket ugyanazon vezérek, ugyanazon különitményi csapatparancsnokok alatt, mint korábban, csakhogy ekkor nem különítményeknek nevezték ezeket, hanem csendőrtartalékzászlóaljnak vagy kerületi karhatalmi zászlóaljnak. Megmaradt minden teljes egészében ugy, ahogy megmarad ma is. Akkor a különítményekből csendőrtartalékvagy karhatalmi^ zászlóalj lett, most pedig ezen törvényjavaslat alapján a zsidó fajuakat nem fogja és nem kívánja felvenni a minister ui\ hanem megtagadja ezek felvételét azért, mert valamely felekezethez vagy foglalkozási ághoz tartoznak. Amikor a minister ur a törvényelőtti egyenlőséget hirdeti azokban a vasárnapi cikkekben, amelyeket oly bőven ont, és mindig a kulturfölényre, erre az életmentő nagy gondolatra hivatkozik, tessék elhinni, hogy annak az egész programmnak, — papirprogrammnak —• amelyet ezekben a cikkekben lefektet, megcsúfolása az, amit a minister ur ebben a törvényjavaslatban képvisel. (Sándor Pál: A cikkek szépek!) Minthogy a törvényjavaslat a törvény előtti egyenlőtlenséget kivánja statuálni, a paragrafust nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Sándor Pál! Sándor Pál: T. Képviselőház! Én a t. minister urnák figyelmébe akarok ajánlani egy körülményt, amelyet eddig eléggé aláhúzva nem találtam. Ennek a paragrafusnak utolsó szavai szerint a szabályok alkalmaztatása tekintetében a t. minister ur lesz megbízva. Én itt azt a tiszteletteljes kérdést intézem a minister úrhoz, vájjon hozzájárultak-e ezekhez a mi egyetemi hallgatóink? (Derültség. — Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minister: Nem kérdeztem meg őket erre vonatkozólag!) Tudom, hogy a t. minister ur nem kérdezte meg őket, de mégis fel kell tennem ezt a kérdést, mert eddig azt láttam, hogy a mi egyetemi ifjaink akkor, ha a kormány ellen akartak demonstrálni, a zsidókat verték ki az egyetemről. De, kérem, mi célja volt ennek? Azok a zsidók benn voltak a numerus clausus alapján, tehát teljesen a törvény alapján; bocsánatot kérek, azok nem tettek ott semmi rosszat, ezt a minister ur sem fogja állítani és mégis csak azért, hogy a kormány ellen demonstráljanak, kiverték a zsidókat. Hát egy olyan kapcsolatnak mégis kellene lenni, mint amilyen például a bécsi antiszemitáknál van. Ezeknek az újságja azt irta abban a legutolsó időben, amikor ezek a dolgok megtörténtek, hogyha tíz zsidó elverne egy Hackenkreutzlert, akkor ők mondanák azokra, hogy gazemberek; annyira megvan az a közösség a keresztény felfogás között, hogy még azok is elitélik, hogy ilyen sokan támadnak egyre. Hiszen ez nem virtus, t- minister ur és nem a magyar néphez méltó, hogy tizen, húszan, harmincan, ötvenen menjenek egy ellen (Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minister: Ugy van, ebben nincs nézeteltérés!) és azt hiszem, hogy ebben a Házban nem találkozik egyetlenegy képviselő sem, aki ezt helyeselné. (Rothenstein Mór: Nem lehet tudni!) Hiszen én nem is annyira az egyetemi hallga135. ülése 1928 február 28-án, kedden. tókat kárhoztatom, mint inkább a tanári kart. A tanári kar az, amelynek voltaképen a kezében kellene tartania az ifjúságot. Ha mi Németországot nézzük, hogy ott milyen intim viszony van a tanárok és az egyetemi hallgatók között, akkor látjuk csak azt a mérhetetlen különbséget, amely a mi viszonyaink és a német viszonyok között fennáll, nem beszélve Angliáról, ahol ez a jó viszony sokkal mélyebb. (Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minister: Németországban is vannak nehézségek!) Nehézségek, minister ur, mindenütt vannak, de ezek a dolgok, amelyek nálunk vannak, nem nehézségek, hanem olyan visszásságok, amelyek a magyar nemzet hírnevén igen csúnya foltot hagynak. Én nem értem, hogy mi ennek a célja. Nem értem, hogy a t. minister ur nem képes arra, hogy a tanári karból ezt a tetanuszt. ezt a mérget végre kivegye. Mert annak nincs semmi értelme, hogy fiatal gyerekek, akik nem tehetnek semmiről a világon, akik nem politizáltak, csak tanulni akartak, ki legyenek téve egy többségnek, amely többség

r ugyan nem többség, mert csak egy kisebbség és ez harangirozza őket. Ez pedig a tanári kar egy részétől függ". A tanári kar viszont — az autonómia ellenére is — a t. minister úrtól is függ. A t. minister ur ezekben a dolgokban, amelyek nemzeti szempontokat jelentenek, magyarul mondva: mégis csak megtanithatná a tanári kart más eljárásra. Én az egyetemi hallgatókat abszolúte nem vádolom, nem ők az okai, mert, tudom, a méreg egészen máshonnan jön. A minister ur legyen szives és gondolja ezt meg. Méltóztassék elhinni, hogy a minister ur presztizse. e dolgok hatása alatt határozottan megcsappan. A presztízsre mindenkinek, ellenzéknek épen ugy, mint kormánypártnak, nézni kell, s ez a presztízs nem az, aminek lennie kellene. Végre is a kultuszminister az atyauristene a tanulási szabadságnak és a tanulásnak Ma* gyarországon, kell tehát, hogy a kultuszminister annyi erőt fejtsen ki- hogy visszatartsa azt a tanári kart és azt a fiatalságot,, hogy ilyen dolgok a jövőben meg ne történhessenek. Mert ha a kultuszminister ur presztizse csorbát szenved, ezzel az ország presztizse is csorbát szenved. Én tehát azt a tiszteletteljes kérdést intézem a minister úrhoz, hogy legyen olyan kegyes és próbáljon ezen változtatni. Én tudom a legjobban, minister ur, mi itt a helye« eljárás, s én támadnám leginkább a minister urat akkor, ha például a. minister ur csendőrökkel és szuronyokkal akarna itt rendet teremteni, de nekem eszembe sem jut, hogy arra gondoljak, hogy erőszakot gyakoroljunk, hanem felvilágosittatni óhajtom, tisztelt minister ur, az ifjúságot, felvilágosittatni az elvakult tanári kart arról, hogy nem országos érdek az, hogy ők igy járjanak el. Ha tehát én az utolsó bekezdésre hivatkozom, akkor, tisztelt minister ur, nem kivánok mást, mint amit itt velem együtt mindenki kivan. Én meg vagyok arról győződve, hogy senki sem akarja, hogy a mi egyetemeink turbulens elemek tanyájává váljanak, s hogy ezek a dolgok folytatódjanak. Végre a háborús pszichózisnak egyszer véget kell vetni, a háborús pszichózis épen eléggé kitombolta magát, és az ország érdeke csak egyetlenegy lehet: a nyugalom és a haladás. (Ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A minister urat tehát arra kérem, legyen olyan szives ezt a szempontot szem előtt tartani, és ismételten arra kérem őt, adjon nekem felele-