Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.

Ülésnapok - 1927-126

Az országgyűlés képviselőházának 126. ülése 1928 február 10-én

} pénteken. 11 Csak keresni kell és megtaláljuk. A zsidók kiszorítása a tanulásból nem lehet öncél, ez csak eszköz lehet arra, hogy ők megszerezzék a képesítő okleveleket; de ott, ahol a képesítő oklevél egy hivatali alkalmazásnak előfeltétele, ezt a közhatalom kezelése által is el lehetett volna érni és nem lett volna szükség arra, hogy a numerus claususnak kultúra és jogellenes ódiumát a törvényhozás vállalja. Hol van tehát az egyetlen gyakorlati cél, amely végett érdemes volt és ugylátszik, még mindig érdemes ezt az ódiumot vállalni? Ez a gyakorlati cél ott jelentkezik, hogy a szabad szellemi pályákon a zsidók versenyét csak ugy lehet kizárni, ha számukra lehetetlenné tesszük az oklevél megszerzését. Az oklevél megszerzését pedig csak akkor tesszük számukra lehetetlenné, ha kizárjuk őket az egyetemi oktatásból. Levetkőztetve, nyersem ez volt a régi numerus clausus célja és akkor amikor a kormány azt az intézkedést érdemben fenn akarja tartani ugyanezt a célt követi. (Ugy van! Ugy van! a szélsbaloldalon.) Mármost én csak azt kérdem, miért nines meg a kormányban és miért nincs meg férfias kultuszmmisterümkben a bátorság arra, hogy ezt nyiltan vallja és miért vonul a törvényjavaslat indokolásának vergődő szólamai mögé, hoigy (olvassa): »Izraelita honfitársainknak 'sem szabad viszont szemelől téveszteniük, hogy a bennünket ért nemzeti katasztrófa összes él et viszonyaink összezsugorodásához vezetett és számos fájdalmas korlátozást tett szükségessé.« Hát persze hogy belátják, persze hogy mindenki belátja, akiben egy kis becsület, egy kis nemzeti érzés van, mindenkinek be kell hogy lássa, hogy akkor, amikor életviszonyiaink összezsugorodtak, akkor mindenikinek az áldozatosság sóikkal nagyobb terhét kell magára vállalnia mint valaha a múltban. Hogyne látnák be azok, akik nem akarnak az áldozatosságiban maguk elé engedni senkit sem, mert amíg sokan az édesanyának kezét csókolhatták azért, amit nekik két maróikkal szórt, addig sokszor^ könnybebor'ult szemmel és szeretettel csóikolták azt a hazát, amely őket sújtotta. Bé senkitől nem lehet és nem szabad azt az áldozatot követelni, amelyet az illető maga sem hozna

r meg és senkitől sem lehet követelni azt az áldozatot, hogy a nnaga hitéhez való hűség kedvéért mondjon le a tanulásnak, ,a kultúra elnyerésének, a kenyérkereső oklevél megszerzésének a lehetőségéről. ' De folytatni akaróim ennek a kannibáltörvénynek a pszihoanalizisét az utolsó lelki redőkig és okfejtésem végén ki akarom emelni azt, hogy joggal fel lehet tenni azt, amire a minister ur javaslatának indokolása csak alludál, de kimomdani nem akarja vagy nem meri, amely indokolás uigy hat, mint némely tárgyalási elnöknek ceruza-kopogása. A törvény tiltja ugyanis azt, hogy a védőbeszédet félbeszakítsák, tehát az elnök kopog a ceruzával. Ez csak figyelmeztetés, de nem szakította félbe a beszédet, így kopog tehát a ceruzával a törvényjaviaslat indokolása is. Nem meri kimondani, érzi ennek csúnya mellékizét, ha nyiltan ki aikairná mondani, tehát egy figyelmeztetéssel él. Tegyük fel, hogy ez a figyelmeztetés helyénvaló volna, tegyülk fel, hogy meg lehetne követelni a zsidó-magyaroktól, hogy ők hozzanak áldozatot. Akkor ezzel ugyebár körül van határolva az áldozat mértéke, körül van határolva ugy, hoigy a zsidó-magyar állampolgár szoruljon összébb a jogaiban a nemzsidó keresztény magyar állampolgár kedvéért. Itt tehát el viam határolva az áldozatosságnak mértéke, hogy csak a keresztény állampolgártárs, honostárs kedvéért kell ezt a megszorítást magára vennie s nem a külföldi honos kedvéért. Hiszen az állam elsősorban polgárainak él, mert polgáraiból él és az állam minden szervével és minden intézményével elsősorban és legfőképen ezeket a saját állampolgánait tar tozik szolgálni, éretük él és létezik. 1 Ezt a magától értetődő elvet a mi korma uyunk nagy következetességgel végre is hajtja, 'mert csonka Magyarország összezsugorodott életviszonyok között vergődő lakosságát a legnagyobb gonddal, ridegséggel, sokszor^ kegyetlenségig menő ridegséggel megvédi még az óiknak versenyével szemben is, akik évtizedek óta laknak az anyaterületen, és régiebben születésüknél fogva magyar honosok voltak, de Trianon folytán magyar honosságukat elvesztették. Ezeknek hatósági engedélyeit revideálják, megvonják és őket magukat, mint idegeneket kezelik, kiutasítják és kitoloncolják. Minden téren igy történik, csak pont egyetlenegy téren nem, pont az egyetemi felvételek terén nem. A legnagyobb nyomatékossággal kijelentem, hogy, amilyen helytelennek tartom azt, hogy a magyar honos becsületes zsidó fiukat az egyetemi oktatástól elzárnak, annyira bűnnek tartanám, ha ezt az elvet alkalmaznák az úgynevezett külföldi honosokra is. akik nem külföldi honosok, hanem elszakított területen élő véreink, akiket nem távoltartani, hanem ide kell hívni. Boldogan kell megállapítani a statisztikával, hogy az utolsó esztendőkben 1300— 1400 között váltakozott az úgynevezett külföldi honos, az elszakított területekről való magyar ifjúságnak látogatása egyetemeinken. (Ugy van! Ugy van! bal felől.) Hiszen nekünk nem csak érzésből, hanem a nemzet jövőjére' függesztett tekintetekből is követelnünk kell, hogy ezek az egyetemi alma matar-en keresztül tartsák meg az érzésnek és a kultúrának közösségét- az egyetemes alma* mater-rel, a hazával, kitárjuk előttük egyetemeink és főiskoláink kapuit. Csak azt kérdem: nem érzik-e, nem érzi-e a t. minister ur, minő fonákság az, hogy ugyanezeket a kapukat elzárjuk mi azon honos ifjak elől, (Bródy Ernő: Saját állampolgáraink elől!) akiknek egyetlen bűnük az, hogy hittestvérei az elszakított területeken élő azoknak a zsidóknak, akik ott minden megpróbáltatás és megkörnyékeztetés dacára az ő magyarságukért élnek, áldoznak, szenvednek és véreznek. (Bródy Ernő: Ugy van! Ez igaz!) Talán lehet követelni, minister ur, hogy a mi magyar honos zsidó ifjainkra is alkalmazzuk azt a tételt, hogy az állam honpolgárainak él, mert belőlük él. Tudom, hogy van egy irányzat, amely, ha el is ismeri ezt a tételt, bizonyos ponton annak jogosságát megtagadja. Ez az antiszemita irányzat. De kérdem a kormányt: ő is ezen az antiszemita állásnonton áll-e vagy nem? Egyenes, nyílt, minden kertelés nélkül való választ kérek, (Egy hang a szélsőbaloldalon: Erre feleletet a kormány nem ad!) mert formulákkal ezt a kérdést elintézni nem lehet. Abban a pillanatban, amint a t. kormány elismeri azt, hogy az állam minden polgára az ő polgára, de ezek nem, akkor tessék egyenesen, nyiltan, minden röstelkedés nélkül férfiasan kijelenteni; ezen a ponton pedig mi antiszemita kormány vagyunk és antiszemita kormányt követünk. (Bródy Ernő: De a zsidótól a pénzt elfogadjuk! — Meskó Zoltán: Nem is olyan rossz dolog az, megjegyzem! — Derültség. — Rothenstein Mór: Ha nem volna Genf, akkor bevallanak ezt!)