Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-108

Az országgyűlés képviselőházának 108.ülése 1928 január 11-én, szerdán. 43 lió korona van beállitva abba a kimutatásba, amelyet én a minister úrtól kaptam a külföl­dön lévő magyar hadikölcsönkötvények össze­géről. Én ezt az összeget nem tartom olyan túl­ságos nagynak, hogy az a kérdés rendezésének útjában állhatna. Bocsánatot kérek, a hadiköl­esönt jogilag és erkölcsileg kivehetem a többi adóslevelek kategóriájából (Szilágyi Lajos: Ki kell venni!) mert a záloglevelet és a korona­járadékot minden vásárló szabad elhatározásá­ból vette, mint tőkebefektetést és végeredmény­ben ugyanolyan kockázatot vállalt magára, mintha részvényeket vásárolt volna. Ha valaki ma részvényekbe fekteti a pénzét szintén ki­teszi magát annak a lehetőségnek, hogy a rész­vények elértéktelenednek és pénze elvész. Ugyanilyen spontán elhatározás vezette azt a vásárlót, aki koronajáradékot vagy zálogleve­let vett. Nem kényszer hatása alatt dolgozott, hanem szabad elhatározásból. így áll-e ez a hadikölcsönnél? Mindenki azt fogja kiáltani rá: nem! A hadikölcsönjegyzés a hazafias érzés parancsoló ellenőrzésének kényszere alatt állott, lelkileg mindenki kény­szerült, hogy hadikölcsönt jegyezzen. Ez a szempont a külfölddel szemben igenis, érvé­nyesíthető. Ha már elvették területünk kéthar­• iiadrészét. ha már ugy kezeltek bennünket, hogy külföldi adósságainkat magánjogílag is máskép^ értékelik, mint a belföldi adósságot, ha már végeredményben burkolt jóvátételt vet­nek ki reánk, ha már a külföldi hitelezők ma­gánjogi t követelésénél megkülönböztetett eljá­rásra kényszerítenek bennünket — és mennyi áldozatot voltunk kénytelenek hozni a népszö­vetségi kölcsön sikeres létrejövetele érdeké­ben s^ vállalni magunkra olyan magánjogi kö­veteléseket is. amelyek szorosan a 'ma«ryar nemzetet nem terhelték volna, csak kizárólag külföldi hitelképességünk emelése érdekében tettük ezt — ismétlem, ha már itt a külföld ezt a burkolt jóvátételt zuditotta a magyar ma­gángazdaság nyakába, akkor, igenis követel­jük azt az emberi jogot, hogy a hazafias érzés­ből, önvédelmi erőnk megfeszítéséből elő­állott hadikölesönjegyzéseket elválaszthassuk a záloglevelektől és a többi adóslevelektől. Igenis, önvédelmi jogot gyakoroltunk, ezért nem követelhetik, hogy saját állampol­gárainkat, akik kényszer alatt jegyeztek, egy szm alá vonjuk azokkal, akik önkéntes vásár­Li t ektettek be pénzüket ezekbe a papi­lokba. Ez argumentum ad hominem és ezzel 1 L^'^T"^ 11 ] 1 ™ 1 5 ^nis ol lehet azt érni, wfniLoo i k ? Ic /1? n valorizációjának kérdése i A^ví lbl ' rálá8 , b­nn részesittessék a nem­zet t oa vény hozása előtt. i JSSS^vSÍS rÖVÍ ' d témát is bedobok ebbe a vitába. Van-e országgyűlési képviselő aki nem erezne, a felelősség lavinaszerű terhét amikor az arvak, vagyonának az árvaszékek által való kezelesere gondol, (Ugy van' Uav ran!) amikor az árvaszékek press'ziójárá írón dol, mikor idehozzuk egyenként azokat a hatá­rozatokat, amelyeket az árvaszékek hoztak melyekkel kényszeritették eladni a földbirto­kot, eldobni az értékálló vagyont és határoza­tidig kényszeritették a kiskorú, tehetetlen árvákat hadi kölcsön jegyzésre! (Ugy van! a v uk, mert az utolsó fillért is kivannak pol­gáraink zsebéből? Ugyanakkor a mi árváink, özvegyeink ott állanak a maguk elhagyatott­ságában, tehetetlenségében; hatósági kényszer alatt vagyonukat elvesztették, s odadörgi nekik a pénzügyi kormányzat: nem valorizá­lunk! Minister ur, az ön atyai szivére apellá­lok a sok árva érdekében, ne vállalja magára ezt a lehetetlenül nagy felelősséget! Mélyen t. Képviselőház! Talán olyan óriási teherről van szó, ha az árvavagyont vesszük? Tegnap egy hivatalos nyilatkozatot hallottam: azt hallottam, hogy a csonka Magyarország árvaszékeinél kezelt s hadikölcsönbe fektetett árvavagyon összege százmillió korona. T. Kép­viselőház, hát százmillió korona probléma 1 ? (B. Podmanlczky Endre: Aranykorona?) Igen, aranykorona, pengőben természetesen valami­vel több. (Bud János pénzügyminister: Száz­tizenhat millió pengő!) Igen, száztizenhat millió pengő. Én most megállok, a salus rei publicae itt is elállja az utamat. A minister ur azt mondja, azt hirdeti, azt állítja az én argumentumom elé, hogy mind szép, emberi szempontból, a sziv érzelme szempontjából mind igaz, de salus rei publicae! Én nem tudom felkelteni Magyarország­lakosságában azt a hitet, hogy valóban a salus rei publice akadályozza egy száztizenhatmillió pengős teher rendezését. Ezt a hitet nem fog­ják soha elfogadni, amikor látok — csak egy példát mondok, s ne méltóztassék ezt egyoldalú kritikának venni — kulturális téren is olyan kiadásokat, amelyeket én helyeslek, örömmel is üdvözlök, de mi sem könnyebb, mint bejárni Németországot, bejárni Olaszországot, s onnan a lelket meggazdagitani a szépnek, a nemesnek és diszesnek fogalmával s akkor hazajönni és csinálni intézkedéseket ebben a csonka hazá­ban, olyanokat, amelyeket Nagy-Magyarország sem tudott volna elïekt iiálni! (Ugy van! Ugy van! a bal- és a jobboldalon. — Közbeszólás a jobboldalon: Ez igaz!) Ez nem akar kritika lenni, (Szilágyi Lajos: Az ez!) de ha az én ar­gumentumaimmal szemben odaállítják a salus rei publice-t, akkor azt mondom, hogy a vizre épített tudományos intézetek, a nagy területek feltöltése és egyéb költséges dolgok hasznosak, de a kultúrfölény meg fogja bosszulni magát, lia diplomás embereink ott koldulnak és napi­dijasként sem tudnak elhelyezkedni ebben az országban. (Ugy van± Ugy van!) Bűnös dolog az intellektuel-forradalmat előkészíteni az elé­gületlen ifjúságban. (Ugy van! Ugy van!) Kö­yetelhetik-e akkor, ha itt ebben a Házban éles judiciummal biró emberek maguk érzik ennek az állitásnak igazságát, hogy az a kis polgár, az az özvegy, az az árva, aki ott szorongatja fiókjában az ő hadikölcsönét, beismerje, hogy a salus rei publicae akadályozza az ő követe­lése valorizációját?! Amellett lát olyan kiadá­sokat, amelyek Nagy-Magyarországba valók, de csonka Magyarországban teljesen indoko­latlanok. (Friedrich István: Ugy van! Ugy van!) Nagyon sajnálnám, ha valakinek érzé­kenységét sérteném, de amikor nemzeti ügyet szolgálok, akkor nem tudok az egyéni érzésre tekintettel lenni. Mi sem könnyebb, mint terve­ket szőni, mint lelkesedni és florenzi ives árká­dokat elképzelni vidéki városainkban, mi sem könnyebb, de csodálom, hogy a kultuszminister ur. aki pedig nyitott szemmel néz a világba, nem látja a nagy érdekeltségnek elkeseredését, (Friedrich István: Hunyorgat!) amely el kese redés nem engedi elhinni azt, (Friedrich Ist­ván: Hunyorgat nyitott szemmel!) — tessék ugy venni, amint mondom — és nem látja be, bogy ez a megoldási tervezet szükségesség. (Ugy van! Ugy van!) T. Képviselőház! Az idő előrehaladt, ne­kem öt percem van még csak az elöterjesz­6*

Next

/
Thumbnails
Contents