Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-108
Az országgyűlés képviselőházának 108.ülése 1928 január 11-én, szerdán. 41 föltételezni, a túloldalról, látom, igen t. képviselőtársaim, barátaim sorában rendkivül sokan vannak, akik Tisza Istvánt ma is a magyar ideálnak tartják (Ugy van!) és akik Tisza Istvánnak geszti sírboltjához járulnak el minden esztendőben elsírni a maguk gyászoló könnyűit. Méltán jelennek meg a geszti sírbolt ajtajánál, de kérdem én, Tisza István nyomdokainak követése-e az, ha ma azt mondjuk, hogy a nemzeti becsület ügyét nem ismerjük el, a hadikölcsönt nem valorizáljuk. "Vájjon nem gondolják-e, hogy Tisza István szelleme abból a kriptából csak azt mondhatja, hogy ne szónokoljatok, ha nem követitek az én szellememet. Mélyen t. Ház, ne szónokoljunk, hanem gondolkozzunk! (Helyeslés.) Ezért mondtam, hogy nem értem, miért vállalja a pénzügyminister ur ezt a nagy ódiumot. (Szilágyi Lajos: Ámulok, hogy pártkérdéssé tették! — Bud János pénzügyminister: Pártkérdés? Én nem tettem azzá! — Szilágyi Lajos: Majd meglátják, hogy pártkérdés lesz! — Bud János pénzügyminister: Lehetséges, hogy lesz!) Mélyen t. Ház! A nagy Németország, amely tudta, hogy mit mond, a hadikölcsön kérdésében azt rendelte, hogy a valorizációt csak akkor fogja elővenni, ha a jóvátételi kérdés rendezve lett. Miért nem tudnánk mi ugyanezt mondani csonka Magyarországon is? Miért télinK az emD erek lelkéből a hitet, a reményt? , , en . a pillanatban százezer meg százezer aggódó özvegy, árva, tisztviselő, polgár, mind hazafiúi érzelmektől átitatott lelkű emberek lesik aggódva, hogy a törvényhozás mit fog tenni a valorizáció kérdésében. (Egy hang balfelől: Nagyon szomorú karácsom, t csináltak ezzel a magyar nemzet szine-javának.) Nem akarom magamnak vindikálni azt, hogy a hangulat jegyében beszélek, egy ilyen közgazdasági kérdésről, hanem a rideg ész-argumentumok útját akarom változatlanul követni. Kérdem a mélyen t. pénzügyminister urat, nem volna-e lehetséges, hogy ugyanazt mondanánk, mint Németországban, hogy ez a 6. § tűnjék el ebből a javaslatból, amely kijelenti, hogy az állammal és a közületekkel szemben való valorizációról ne essék szó. Miért kellett ezt a passzust belehelyezni, amelyet nem indokol az észszerüség sem; az észszerüség nem indokolja annak a nagy felelősségnek vállalását sem. Másrészt pedig mondom, hogy maga a pénzügyminister ur is az ő előrelátásával nem fogja tagadásba venni, hogy azért a hadikölcsön valorizációjának kérdése itt fog kisérteni ebben az aranydíszitésü teremben, ott fog kisérteni népgyűléseken és mindenütt, ahol nem tudnak belenyugodni abba, hogy ami a hadikölcsönjegyzésnél becsületbeli ügye volt a nemzetnek, az mindörökre egyszerűen a poros irattárba helyeztessék. (Ugy van! balfelől.) — Szilágyi Lajos: Nem lesz Kossuth-bankó belőle!) A nemzeti becsület ügye ki fog kívánkozni ennek a Háznak irattárából is, túl fogja élni a kormányokat, mert a nemzeti becsület ügye benn van a nemzet lelkében és ennek eleget tenni parancsoló kötelesség. (Ugy van! Taps balfelől és a középen.) Ha a valorizáció kérdését mi is a Dóvatetelek teljesítése utáni időre tesszük, akkor egészen jogosan utalhatunk a salvus rei publioae-re, utalhatunk arra, hogy ha a nagy Németország a maga sokkal hatalmasabb gazdasági ereiével a hadikölcsön végleges valorizálását a jóvátételi kérdés rendezése utam időre teszi, ugyanazt megteheti a magyar nemzet is, — felfogásom szerint annál is inkább, mert én sohasem gondoltam tőkevalorizaciora, nanem gondolok kamatvalorizációra. A kamatKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. VIII. valorizáció sokkal bölcsebb rendelkezés, mint amint én mondtam bonmot-ként és amit ma is mondok: egy ilyen Szent Antal-persely, mint a karitativ valorizáció, amely itt fekszik a Ház asztalán. Lényegében nem kell még a minister ur meggyőződésének sem. Csak lelki presszió alatt, az agy hideg argumentumaival erőlteti magára ezt az intézkedést, mert ő is tudja, hogy ezzel a kérdés nincs végleg megoldva. De nem kell az a pártnak sem, a Háznak sem, nem kell senkinek. Sokkal okosabb folyamata volna a valorizációnak: a hadikölcsön időleges kamatvalorizációjáról beszélni. Ennél a kérdésnél csak megjegyzem, hogy a régi magyar békebeli állami költségvetésekben az államadóssági kamatszolgáltatás körülbelül 30—40%-át tette ki a költségvetésnek. Én a ma költségvetését nem látom ilyen peszszimisztikusnak, ahol a népszövetségi kölcsön kamatszolgáltatása a költségvetésnek talán 3-6%-át teszi. Ha a kamatot valorizálnák, akkor kétségtelen, hogy ez sem tenné ki 2*6%-nál többet a költségvetés keretében. Ezt nem tudnám a salus rei publicae szempontjából elutasitani. Ezért mielőtt folytatnám argumentációmat a javaslat ellen, elsősorban arra kérem a minister urat: tegye megfontolás tárgyává az ominózus 6. §-t és hagyja ki azt. Ne mondja ki a magyar törvényhozás, hogy a hadikölcsönöket nem valorizálja; mondia ki ez a törvényhozás, hogy majd a jóvátételi kérdés rendezése után fogunk valorizálni. (Helyeslés balfelől.) Mélyen tisztelt Ház! Én azt sem tartom szerencsés gondolatnak, hogy mi minden rendelkezés keretében túlgyorsan likvidáljuk a trianoni békeszerződést. Likvidáljuk az adminisztrációban, likvidáljuk az adminisztratív berendezkedésekben, likvidáljuk a pénzügyeinkben is. Azok, amik Angliában történnek, nem lekicsinylendő dolgok, de nem is túlzott reménynyel birálandók el. Én egyáltalán nem vagyok hajlandó a vérmes remények regióiba emelkedni és máris tapsolni a diadalmas győzelemnek, csak teljesen hideg ésszel latolgatom a tényeket. Anglia közvéleményében olyan jelentős változás észlelhető, amely nem marad izoláltan, mert ez a változás látszik már a velünk szemben legkonokabban álló francia közvéleményben is. (Ugy van! balfelől.) Mondhatnám, a francia közvéleményben napról-napra fokozottabb terjedelemben mutatkozik. Most olvastam egy hivatalos átiratot, amely egy magánszemélyhez érkezett Franciaországból. Ez az átirat szintén azt a meggyőződést erősiti meg bennem, hogy a francia közvéleményben, — mondom, ehhez pláne nem fűzök rózsás reményeket — jelentős változás észlelhető. Ilyen körülmények között van-e valaki ebben a Házban s a magyar közvéleményben, aki nem bizik abban, hogy Európa népeinek előbb-utóbb be kell látniok, hogy a trianoni békeszerződés a mai keretekben fenn nem tartható (Ugy van! Ugy van! balfelől. — Szilágyi Lajos: Saját érdekük!). Ha igy van, ha ezt kivétel nélkül, pártkülönbség nélkül minden képvislőtársam lelkéből kiáltottam ebbe a terembe akkor azt mondom: indokolt-e csonka Magyarország szempontjából való közgazdasági likvidálása ennek a kérdésnek, amikor eljön az az idő, hogy ez a nemzet fokozottabb közgazdasági erővel láthat hozzá a nemzeti becsület megoldásának problémájához? (Ugy van! a baloldalon.) Én tudom, hogy Bud János minister ur tetőtől-talpig férfiú, de miért álljon felelosség6
