Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-119

Az országgyűlés képviselőházának 119. ülése 1928 január .'lO-án, hétfőn. 271 mondják, hogy ehhez a kérdéshez évtizedekig nem tudunk hozzányúlni. Méltóztassanak tehát imost egypár percig figyelni arra, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) amit mondani fogok. Hát .ió: tegyük félre az érveiket mind és mondjuk, hogy pro és komira lehet vitázni ebben a kérdésben, s a suprema lex-nek hánytorgatásávnl próbáljuk meg egymást kapacitálni. Nem sikerül. Megniamdunlk mindkét irányban a véleményeink különbsége mellett. De most van itt valami, amit én megtaláltam és ami mármost a kétszer ikettő bizonyosságával mutatja, hogy a t. kormanynaik a valorizációtól való elzárkózása pénzügyi képtelenség. Nemhogy nem lehet, hanem több, mint lehet. Több áll rendelkezésre, mint amennyi ennek a valorizációnak a kereszitülviteléhez szükséges. És ha ezt at. kormány eltagadja előliünk és eltaikarja előlünk, akkor nem sáfárkodik kellő lelkiismeretességgel a mi pénzünkkel, amelyet arra kell először fordítani, hogy az adózók tömegein annyira, amenynyire lehet, amennyire egy becsületes pénzügyi gazdálkodás megengedi, segitsümk. Itt van a kezemben a Magyar Királyi Állami Számvevőszék jelentése az állami zárszámadásról. Ennek 25-ik oldalán nagyon épületes dolgokat találhat az, aki belemélyed ennek a kérdésnek számszerű taglalásába. Az előirányzattal szemben azt mondja a zárszámadási jelentés (olvassa): »A bevételei a magyar államnak a következő tételekben és eredményben multák felül az előirányzatot«. Itt vannak tehát a számszerű adatai annak, hogy az 1924. é« 1925. évtől kezdve hogyan nőtt az előirányzattal szemben a valóságos bevétel, mennyi pénze volt a kormánynak feleslegesen, mennyi pénze volt a kormánynak, amelyből egy fillért nem volt hajlandó erre a célra fordítani. És még önök beszélnek karitativ gondolatról, karitativ szellemről? A karitativ gondolat ott kezdődik, hogy a bevételekként elkönyvelt pénzügyi eredményeket azokra a célokra fordítsák, amelyekről hirdették, hogy meg akarják valósitani. De itt, ugy látszik, egész más célok vannak, amelyek a zárszámadásban szintén megtalálhatók. Méltóztassanak ellenőrizni. (Bródy Ernő: Mikor történt ez?) Még 1924/25-ben, amikor elkezdte Sándor Pál hánytorgatni ezt a kérdést. Akkor az állam pénzügyi eredménye ekképen állott. Azt mondja a zárszámadás, — csak a nagyobb 'tételeket említi, — hogy ia következőképen állunk ezzel a kérdéssel: Forgalmiadó- és illetékben az előirnáyzatnál 106,112.287 aranykoronával többet vettek be, mint amennyi a költségvetésben elő volt irányozva. 106 millió maga egy tétel! — Engedelmet kérek, ebből nem telik 15—20 millió arra, hogy valorizálják a hadiköl•csönjegyzőket, nem lehet ennyit kiszakítani? Takarékosságról beszélnek és a tárcák körül minden minister, amikor a maga tárcája költségvetését indokolja, egyébről sem beszél, minthogy: »ezt takarítottam meg, azt takarítottam meg,« és amikor egyszerre kezébe jut 106 millió aranykorona, ebből egy fillért nem fordít valorizációra. Hát, akkor mire fordítja, mire kell ez a felesleg? Hát, ha nem annyi folyt volna be, hanem az előirányzott összeg folyt volna be, vagy az előirányzott összegnél kevesebb folyt volna be? Van lelkük ideállani az ország elé ezzel a budgetjoggal? Van lelkük azt kiáltani a tömegek felé, hogy nyomorult helyzetben vagyunk, mert szegényebbek vagyunk, mint te?! Egy államháztartás, amely a feleslegek sorozata val rendelkezik, elfordul kegyetlenül és szenvedni hagyja a tömegeket azért, mert nem akar valorizálni. Mindenütt ez volt a probléma és mindenütt szívvel és tudással oldották meg. Mindenütt ugy fogtak a kérdéshez, hogy először jönnek azok, akik a háborúban vérezlek és azoknak az ivadékai, először jönnek azok, akiknek pénzéből vittük a háborút — és legyen kevesebb íuinisteriuin, de a hadikölcsönösököu segíteni kell. (Ug.tj run! u szélsőbaloldalon.) Nem kell nyolc ministeriuin ebben az országban, (Vau van! a szélsőbaloldalon.) nem kell ennyi apparátus, nem kell olyan nagy külügyi szolgálat, amely 36 szobában lakatja a magyar követet és idehaza fényes paloták sorozataiban vannak az állami hivatalok, tengernyi összegeket felemésztve — és # ezekkel szemben az államnak nincs egy fillérje, nines egy koronája, nincs egy pengője arra, hogy a bad i kölcsön jegyzőkön segítsen. (Dabasi Halász Móricz: Az adatai azért tévesek! — Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Tessék csak tovább hallgatni! (Dabasi Halász Móric: Ismerem.) Azt mondja e-z a zárószámadás: többet vettek be hat árva mjövedékben 62,572-000 pengővel, egyenesadókban 52 millióval többel vettek he, mint amennyi elő volt irányozva és nincs belőle égy fillér se valorizációra, s azt mondják, hogy ők karitativ lelkűek, hogy ők segíteni akarnak. A fogyasztási adókból 20 millióval, a vasgyárakból 4 millióval s a Postatakarékpénztárból 1,800.000 pengővel több bevétele volt az államnak, összesen tehát 281,564.(100 aranykorona az, ami a múltban rendelkezésre állott. Most kérdezem — s erre feleljen nekem mindenki, aki lelkiismeretesen vizsgálja ezt a kérdést, akár a pénzügyminister iir. akár pedig azok a t. képviselőtársaim, akik arról az oldalról pártolták ezt a törvényjavaslatot; különösen Szilágyi Lajos t. képviselőtársamat kérdezem, (Szilágyi Lajos: Itt vagyok!) aki hadikölcsöngyüléseken hangoztatta ezeket az adatokat és követelte, hogy azonnal történjék valorizáció, mondom, kérdezem őket, hogyan indokolhatják azt a reménységi paragrafust? Bocsásson meg, én tisztelem meggyőződését, de ezekkel a számadatokkal szemben hogyan mondhatja, hogy ez kielégítő, hjQgy haladás, javulás az, hogy a kormánynak van egy ad Graecas Kalendas ígérete. Az, aki egy hadikölcsönjegyzőkkel, aki szivével is köztük van és velük érez, ezekkel a számadatokkal szemben nem mondhatja, hogy ez haladás, hogy ez megoldás, hogy ez segités. Ez semmi más, mint porhintés, semmi más, mint félrevezetés, semmi más. mint lelkiismeretlenség azért, hogy a hadikölosönjegyzők valami sovány vigaszban részesüljenek. Ez olyan, mint amikor azzal vigasztalják az embert: »Itt, ezen a világon, eledet szenvedtetek, de majd a túlvilágon boldogság lesz osztályrészetek!« Ilyen vigasztalással reálpolitikus nem elégedhetik meg; Ilyen vigasztalások hiu reménységeket keltenek és az elkeseredést fokozzák. (Szilágyi Lajos: Szóval jobb lett volna a törvényjavaslat eredeti formájában! Ez annyit jelent! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Azt nem fogadtuk el! — Szilágyi Lajos: Szóval, ha megtagadtuk volna a valorizációt, az jobb lett volna! — Sándor Pál: Ez nem megoldás! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Felkiáltásuk u szél söbal oldalon: Ez nem megoldás! — Szilágyi Lajos: Persze, hogy nem megoldás, de az eredetivel szemben óriási haladás! — Sándor Pál: Dicshimnuszt zengjen a kormánynak ezért a javaslatért?) Gál Jenő: T. Képviselőtársam! Az eredeti