Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-111

106 Az országgyűlés képviselőházának 111. ülése 1928 január 17-én, kedden. berek, (Jánossy Gábor: Ugy van!) itt vannak a nagy üzérek, itt vannak maguk a nagybankok! Nézzék meg t. uraim, a nagybankok mérlegeit; ne legyünk vakok: az átmentett vagyonuknak Csimborasszói tobzódnak ott! Azokat tehát nem lehet-e kötelezni egy egyszakaszos törvénnyel, hogy azoknak a vagyonokn;tk ez és ez a része a hadikölesön valorizációra ideadandó? Ez nem lehetséges? JEz nagyen könnyű, — a kataszter felel rá, — és lehetséges a mérleg és a mérleg-valódiság elve alapján. De nem lehet mindezt tűrni és a forgalmiadó törlése^ tekintetében még csak egy javaslattal sem állani elő, még csak egy lehetőséget sem mutatni meg, még mindig fentartani azokat az állapotokat, hogy az állam mindenben részes, az állam minden üzletben kisajátító, közben létesíteni intézményeket, ahol ezrével meg ezrével teremnek az állások, az uj jövedelmek, kitalálni egyes rétegeket, amelyeknek megadóztatása révén ujabb meg ujabb jövedelmi források nyittatnak és hirdetni a takarékosság elvét takarékosság nélkül! Itt van egy cikk, amelyet nem akartam felolvasni, mert nem akarok érdemesíteni egy külföldi olyan lapot, amely a mi viszonyainkról elitélő nyilatkozatot tesz, arra, hogy ezt a cikkét itt a nemzet tanácsházában, törvényhozásában ismertessem. De azért, ha elitélem is ezt a cikket, kénytelen vagyok rámutatni, hogy mit terjesztenek rólunk, milyen hirek járnak, hogy mi itt tobzódunk a jólétben és nem akarunk fizetni. Tisztelt Képviselőház, amikor itt jártak nálunk a mi hitelezőink, akkor itt a Gerbeaudnál, a Ritzben és mindenütt olyan vendéglátásban volt részük, hogy tágra nyitott szemekkel utaztak el és azt mondták: »Mit, ezek a pompázatos fényben élők, a vendéglátásban tobzódók, a kiadásokban ennyire tündöklők, panaszkodnak?!« És merem mondani, hogy az ostendei 100% ránkolvasásának egyik eszköze és indoka az volt, hogy túlságos fényt láttak. Dicsekvő alaptermészetünknél íogva megjelenésünkben a virtust még mindig nagyon fitogtatjuk és függetlenségünk még mindig ugy, azzal terjesztjük a világ elé, hogy a magunk fényét, nem pedig a magunk szerénységét mutatjuk be. Tisztelt Képviselőház, a szerénység és a takarékosság kérdése is a kölcsönkötvényekmek valorizációja! Ha ezeket a forrásokat összevesszük és elhatározzuk azt a fizetési készséget, amellyel szolgálni akarjuk nagy néptömegek és rétegek ügyét, akkor nem kell és nem szükséges a mumust idehozni, mert ez a javaslat a maga előkészittetlensógével, a maga nyers és pongyola fogalmazásában, feldolgozatlan tartalmában valóban szomorú dekadenciája a magyar törvényhozás kodifikációs munkakészségének. Milyen másképen áll a kérdés külföldi államokban, — hogy csak például hozzam fel — a valorizáció kérdésében a pénz leromlásának szituációjában mindenütt megtalálták az alapindokot. Itt van például Lengyelország, amely állam 1924 május 14-én, tehát már 4 évvel ezelőtt az ő pénzének sokkal súlyosabb romlottsága mellett, agrikulturális viszonyainak sokkal rendezetlenebb állapotában, még mindig arra vállalkozott, arra mert vállalkozni, hogy a valorizációs kérdést felveti és a köztudatba hozza. De nem mentek mindjárt a törvényhozás elé, hanem kiadatott egy elnöki rendelet, tehát államfői kezdeményezéssel és presztízzsel vitték bele ezt a köztudatba. Miért? Azért, mert ha a legfőbb törvény, a suprema lex azt követeli, hogy az államadósságok rendezésével elsősorban a belföldön alapítsanak konszolidációt és teremtsenek megnyugvást, akkor a legfelsőbb helyről kell kiindulnia annak, — hogy éreztesse áldásos és jótékony hatását — hogy akarják a valorizációt. Utána ült össze a törvényhozás és a zlotynak legdekadensebb pillanatában mégis megragadta a valorizáció lehetőségét. 1925 június 16-án megszületik a német törvény is, amelyet szintén megelőz 1924 február 14-én egy kormányrendelet, amely a valorizációt bevezeti. Most mi történik nálunk? A pénz leromlása itt is éreztette szörnyen pusztitó hatását, a pénz leromlása itt is dezolált gazdasági állapotokat teremtett, mégis hoztunk egy törvényt a magánalkalmazottak illetményeinek felértékeléséről. Én most egészen nyugodtan és a higgadt bírálat hangján megkérdezem a minister urat: hogyan egyeztetheti össze ezt a törvényt, amelyet igazságosnak ismertünk fel, s amelyet végrehajtott a biróság — amely valorizáltan itéite meg eddig ezeket a követeléseket — azzal, hogy most egyszerre egy törvényhozási akció van küszöbön, amely mindezek negációja? Nem érzi, hogy kimondott birói itéietek igazságtalanságát hirdeti meg egyúttal ez a törvényjavaslat? Nem érzi, hogy ez elveszi a birói tekintélyt? r Hát lehet ellentétben a birói igazság a törvényes igazsággal? Hát lehet azt mondani, hogy amit eddig a magyar biró a magyar állam nevében mint jogot hirdetette meg, azt most abrogáljuk? Hát lehet azt mondani, hogy most ez a törvényjavaslat azért ilyen, hogy a pénzügyi egyensúlyt óvja — mindig csak ezt hangoztatják — s hogy azért, mert különben jön a lavina, nem engedem, hogy te, biró, tovább is azon az utón haladj, amelyen eddig haladtál? Hát a Curia tekintélye semmi? Hát a Curia együttes tanácsainak elvi jelentőségű határozata semmi? Hát a hozzáértő professzorok, birák, ügyvédek, jogtudósok tiltakozó szava semmi? Hát legalább egy ankétot nem kellene tartani, hát nem volna szükséges, hogy mégis hadd nyilatkozzanak meg az illetékesek erre, hogy ne ugorjunk ebbe a sötétségbe és ne vonjuk el drákói szigorúsággal azokat a lehetőségeket, amelyek kifelé presztízsünket tépázzák meg, befelé pedig az eddig felépült konszolidációt robbantják össze? Mert áliitom és vitatom, hogy az az állam, amely belső területén fiskálitási merevségében odáig megy, hogy polgárait elzárja önmagától és reá oktroálja a közületre, az összességre, az államra magára a jus placeti olyan önálló felelevenítését, hogy, mert nekem nem tetszik, tehát nem valorizálok: gazdasági sir ját ássa meg. Az elégedetlen elemeknek hallatlan tömegei azok, amelyek nőnek-nőnek folyton-folyvást. Nem érzi a t. kormány, hogy szemben az ilyen külföldi legislatio-val, Európától távolodik el és a maga elkülönülésében azt mondja, hogy én nem teszek ugy, ahogyan a németek, nem teszek ugy, ahogy a lengyelek, nem teszek ugy, ahogy a többi országok tesznek, ahol a felértékelést megpróbálják, én ugy teszek, ahogy nekem jól esik, mert én nekem az esik jól, hogy fentartsak egy olyan konstrukciót, amely a béke állapotának szörnyűséges felfokozása. Hát ha például a takarékossági szempontról beszélünk, mit látunk? Hány ministeriumunk is van nekünk? (Jánossy Gábor: Egy tucat!) Ugyebár eggyel több, mint békében volt (Rassay Károly: És többel több, mint amennyi kellene! -— Zaj.) s területünk és igazgatásra iszoruló népességünk fájdalmas arányszáma milyen alacsony ehhez képest. Én