Képviselőházi napló, 1927. VII. kötet • 1927. november 22. - 1927. december 20.

Ülésnapok - 1927-102

Az országgyűlés képviselőházának 102. ülése 1927 december lB-an, kedden. 293 költségvetés törvényhozási tárgyalásakor már érvénybe léphessen és figyelembe vehető legyen. Az én javaslatom nem sokban tér el a bizottsági jelentéstől, csak annyiban, hogy én a magam részéről a bizottsági jelentés első részét magamévá teszem, hiszen ez tulajdonképen nem más, mint a bizottsági ülésen megtett javaslatom egy részének adoptálása, hozzáteszem azonban azt is javaslatomban, hogy mindaddig, mig ezt a törvényt a képviselőház nem módositja, addig képviselői fizetésrendezésről itt szó ne essék, mert az az összeg, amely tervbe van véve, nem ellenértéke annak a hallatlan lejáratásnak, amelyet ebben a tekintetben a közvélemény előtt a törvényhozás szenved. T. Képviselőház! Azt hiszem, a képviselők mindannyian — még ha vannak is, mint ahogy vannak szegény emberek a képviselők között, akik rá vannak utalva erre a jövedelemre — ki fogják birni addig, mig a legközelebbi költségvetés tárgyalásánál ezt a kérdést véglegesen rendezik, addig lemondhatnak arról, hogy ezt a minimális pár pengőt megkaphassák, ezzel szemben legalább részben visszanyerhetik azt a bizalmat, amelyet nagyon nehéz visszaszereznie a képviselőháznak a közvélemény előtt. Tisztelettel kérem a Házat, hogy javaslatomat elfogadni és a bizottsági jelentést viszszautasitani méltóztassék. Elnök: Szólásra következik? Berki Gyula jegyző: Reischl Richárd

I Reischl Richárd: T. Képviselőház! Nem vagyok abban a helyzetben, hogy az előadó nr javaslatát, a képviselői illetmények 14%-kai való emelését elfogadhassam, és pedig elsősorban abból az okból kifolyólag, hogy ez majdnem junktimban van a tisztviselői fizetésemeléssel, holott a képviselői állás nem megélhetési állás, hanem tiszteletbeli, azért tiszteletdíj jár, s amikor emelik a tisztviselők fizetését, nem lehet evvel kapcsolatban a képviselői fizetésemelésről is beszélni. (Ugy van! a baloldalon.) Amikor a nemzetgyűlés megállapította a képviselői tiszteletdijat, akkor már a korona elérte a stabilizációját, tehát ma nincs semmiféle ok arra, hogy a pénzünk romlása vagy egyéb gazdasági viszonyok folytán a képviselői tiszteletdíjakat emelhessük. Nem abból az okból kifolyólag, hogy az ország közvéleménye, vagy az újságok ellenünk támadnak, hogy a képviselők megint emelik tiszteletdíjukat, hanem objektiv szempontokból igenis megállapíthatjuk, hogy a havi 640 pengős képviselői tiszteletdíj élvezete untig elegendő ahhoz, hogy egy képviselő megélhessen, hiszen mindegyiknek megvan a maga polgári foglalkozása, amelynek jövedelmét most is élvezi. Ha mondjuk tisztviselő volt valaki, megkapja nyugdíját, ha földbirtokos, élvezi földjének hasznát, a kereskedő megkapja jövedelmét. Nincs annak semmi alapja, hogy azt mondják, nem lehet 640 pengőből megélni, a fizetést fel kell emelni. Nem akarok szociális nyomorról beszélni, amely az országban van, sem arról, hogy a tisztviselőknek ma is csak 68—70%-át tudjuk megadni a békebeli tisztviselői fizetésnek és hogy csak olyan

f lakpénzt élveznek, amelynek csak kétszereséért vagy háromszorosáért kapnak lakást; de tény, hogy ilyen körülmények között nem fogadhatom el a gazdasági bizottság javaslatát a képviselői tiszteletdíjak emeléséről. Hozzájárulok tehát az előttem szólott képvieslő ur határozati javaslatának ahhoz a részéhez, amelyben indítványozza, hogy vegyük le ezt a javaslatot a napirendről s én is helyesnek tartom, hogy a törvényhozás szabályozza ezt a kérdést, de ne most, miután ezt már a múlt nemzetgyűlésen szabályozták, tehát minden képviselő tudja, hogy mennyi tiszteletdíjat fog élvezni, hanem igenis mondjuk ki, hogy mindig a következő ciklusnak illetményeit fogja megállapítani a Képviselőház, amikor még együtt ül. Elnök: Szólásra következik*? Berki Gyula jegyző: Gaal Gaston! Gaal Gaston: T. Képviselőház! Azok után, amiket az előttem szólók ebben a kérdésben érvekül felhoztak, a magam részéről igazán nagyon keveset fogok hozzátenni. Talán csak egy kérdés az, amely nem kapott kellő megvilágítást, a kérdésnek elvi oldala. A képviselők tiszteletdíjának tárgyában mindig két áramlat küzdött egymással. Az egyik áramlat mindig azt hangoztatta, hogy a képviselői tiszteletdíjnak olyannak kell lenni, amely egymagában elégséges arra, hogy abból a képviselő családostól együtt megélhessen, vagyis a képv selő tiszteletdíjat mint megélhetési forrást emlegették. A másik áramlat pedig — állítom és az egész magyar fejlődés azt bizonyítja, hogy nálunk ez volt az uralkodó — azt az elvi álláspontot vallotta, hosy a képviselői tiszteletdíj nem megélhetési forrás az épen csak arra való, hogy a képviselőségben résztvevő férfiak munkájának és költségeinek bizonyos ellenértéke megtéríttessék. Itt^ is bizonyos demokratikus vonatkozások érvényesültek, de amikor ezt hangoztatták, ezt is csak azért tartották szükszágesnek hogy a képviselőségből szegény ember ne legyen kizárva. Ha ezt a javaslatot akár az egyik, akár a másik szempontból nézem, a gazdasági bizottság javaslatában egyik szempontnak érvényesülését sem találom meg. Esetleg még bele tudnék helyezkedni olyan gondolatkörbe is, hogy szakitsunk az^ eddigi magyar hagyománnyal, tekintsük a képviselőséget is kenyérkeresetnek épen ugy, mint bármely más tisztességes foglalkozást, — végtére abban sem látok semmi szégyent mert a tisztességes munkáért a tisztességes javadalmazás akkor sem szégyen, ha azt képviselői tiszteletdíj fejében adják. Esetleg bele tudnék helyezkedni ebbe a gondolatkörbe, holott nekem, megvallom, százszor szimpatikusabb az a másik felfogás, amely nem kenyérkereseti forrásnak minősiti a képviselői foglalkozást, hanem azt bizonyos mértékig nobLe officiumként tartja meg. Mégis engedek annak a demokratikus kívánalomnak, hogy a képviselői foglalkozásnál az elmulasztott munkáért vagy azokért a károkért, amelyek a képviselőt a mulasztás folytán érik az állam bizonyos rekompenzációt nyújtson és ezzel lehetővé tegye azt, hogy szegény embereik is vállalkozhassanak a képviselői állásra. Mármost tisztán ebből a két szempontból vizsgálva a gazdasági bizottság javaslatáa, azt találom, hogy az egyik szempontból sok, az egyik szompontból tovább megy, mint ameddig menni kell, a másik szempontból pedig egyáltalában nem elég, hanem — hogy ugy fejezzem ki magam — nagyon is silány, nagyon is nyomorúságos toldás-foldás. A képviselői tekintély fentartása többet ér 90 pengőnél. Azt tartom, hogy amikor az egész ország nyomorog, amikor a termelő osztályok minden fajtája és nemcsak a földmivesnép, beleértve a földbirtokosságot is, hanem a kereskedő- és kisiparos-, általában a kereső osztályok 90 vagy 99%-a