Képviselőházi napló, 1927. VII. kötet • 1927. november 22. - 1927. december 20.
Ülésnapok - 1927-95
T Àz országgyűlés képviselőházának 95. ülése Í92f november 25-en, pénteken. 99 szabadulhasson börtönéből az olyan elitélt, akiben a bűnnek gonosztudata és az elhatározásnak látványossága sohasem élt. (Ugy van! Ügy van!) Ha valakivel szemben, az ilyenekkel szemben érvényesülnie kell a kegyelmezési jognak. (Borbély-Maczky Emil: Hazafiasságból csinálta, minél előbb szabadon kell bocsátani! — Helyeslés.) Én nemcsak azt hozom fel, hogy az igazságszolgáltatásnak avval a módjával, amellyel mi a magunk emelkedett felfogását mindig érvényesítjük, még sem tudjuk elérni, hogy a politika mérgező hatását ne éreztessék velünk szemben, hanem visszamegyek egy kissé és arról beszélek, ami ugy látszik eddig mindenkinek a figyelmét elkerülte, a mélyen t. előadó úrét is, a mélyen t. igazságügyi bizottság tagjaiét is és a magyar királyi igazságügyministerium kiváló hivatásbelileg jogász tagjainak figyelmét is. Ez az állapot, amelyről most itt tárgyalunk, s amelyre azt mondották, hogy a birói munkatorlódáson törvénnyel kell segiteni, sokkal nagyobb mértékben fenyegette egyszer már a béke idejében a biróságot. 1887-ben a Magyar Jogász Egyletben tartottak erről egy ankétet, amelyen hangoztatták, hogy elmerül a bíróság, nem képes utóiérni azt a hallatlan tömegű hátralékot, amely előtte van, segiteni kell. És próbálkoztak ilyen mechanikai eszközökkel, még azzal is, hogy talán rendeleti utón lehet segiteni. Voltak olyan jogászok azok, mint amilyenek mi vagyunk, voltak olyan féltékenyek a magyar igazságszolgáltatás nivójára, mint mi vagyunk. Voltak olyan erősségei a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek, mint csekélységeink. Voltak olyan merészek is, hogy mindenkivel szemben megmondták az igazságot és szemébe mondták az akkori igazságügyi kormányzatnak, hogy nem a bűncselekmények elszaporodása a hiba, hanem a helytelen ügykezelés. És akkor abba maradt a dolog, akkor nem nyúltak ilyen rendszabályokhoz, mert az egész magyar jogászvilág jelenlétében odaállt maga a kódex alkotója és egy nagy felelősségteljes beszédet mondott, feltárva számokban az igazságszolgáltatás állapotát és elismerve azt, hogy az igazságszolgáltatás szekere kátyúba van. Engedje meg a t. Ház, hogy felolvassam erre vonatkozó szavait. Két percig tart csak, de érdemes ennek a történelmű jelentőségű, messze korszakokba világító, nemzetközi érvényesülésre igényt tartó nagy elmének fejtegetéseit idézni és ennek a novellának visszavonására felkérni az igazságügyminister urat ezzel a fejtegetéssel kapcsolatban, amelynél ott ült a nagy Zsitvay Leó, ott ült Vavrik Béla, ott ültek nagyjaink, jogászaink, mint Szilágyi korszakos idején, mindazoknak a nagyoknak idején, és erről ugy beszéltek, hogy megmentették a magyar igazságszolgáltatást a mechanikai elsülyedéstől. A kódex alkotója azt mondotta (olvassa): »Előbb-utóbb be fogják látni, be fogja látni az egész ország, hogy a baj fészke mélyebben fekszik s hogy a restanciák rengetege csupán külső jelentősége lévén a szellemi életen rágódó kórnak, minden olyan kisérletnek, amely a bajt mechanikai eszközökkel, mechanikai fogásokkal állítja orvosolhatónak, ugy mint eddig, ezután is kudarcot kell vallania. Az irtó kasza munkájának nyomában gyorsabban mint eddig, újra felüti a fejét^ a kipusztított szörnyeteg. Ez a tízszer ismételt tapasztalás élő tanítása. Ez lesz az eredmény tizenegyedszer és hasonló előzmények után századszor is, mert az okozatosság törvényei változhatatlanok. Be kell látni, hogyha máshol nem akarják megmondani a valót, e teremben kell azt minden alkalommal megismételni, mert a restanciák nagy száma a hatás és viszszahatás természeti törvényeinél fogva egyenes oki és okozati viszonyban áll a bíróságok hiányos minősitésével, és pedig a bíróságok szervezetével«. (Pakots József: Csemegi mondita!) Igen, ezt már Csemegi Károly mondta, a mostanság annyiszor ócsárolt, mostanában avatatlanok részéről oly gyakran bírálatokban részesülő Csemegi Károly. S ez nem maradt itt, hanem elment az akkori Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületbe is. Talán még vannak ebben a teremben, akik emlékeznek arra, amikor von List ideállott és az egész világ előtt meghirdette, ezt. Nagyon jó lesz ezt a francia jogászoknak megtanulniuk, akik a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület feltámasztását megakadályozták és a háború alatt nem akartak leülni tudós jogászokkal, akik azt mondták: Mi nem a politika szemszögéből, hanem az igazság szemszögéből akarunk tanácskozni. A gloire nemzete ezt visszautasította. Most már értem. Ahol ilyen cikkek jelenhetnek meg egy jogtisztelő nemzetről, egy a jogért vergődő nemzetről, ott ezt nem fogadhatták el. De azért mégis mindig utat tört a magyar jogi tudás, a magyar jogi szabadelvüség tudományos ereje, és szabadelvű hatalma, a demokratizáló hatalom, amely vetekszik az 1843-as reformerek hatalmával és tudásával. Állítom: a magyar alkotmánybiztositékok között egy sincs olyan, mint egy szabadságjogokat tisztelő büntetőtörvény. És amikor a 40-es évek gazdasági téren nagy embereinek, a Széchenyieknek nagyszerű előnyomulása vitte ezt az országot a gazdasági fellendülés útjaira, párhuzamosan haladtak velük jogásztitánjaik, Szalay László négyévi barangolás után hazajött és azt mondóLta: legelsősorban az igazságszolgáltatásra nézzetek! És Deák Ferenc, amikor követ lett, legelőször a botbüntetés ellen szólalt fel, az elmaradott jogszolgáltatás ellen és azt hirdette: nem lehet megváltoztatni egy nemzetet szigorral és azzal a hatalommal, amely a korbácsolást még jobban és még jobban fokozza. A fegyházbüntetés emelése, a szigornak ez a hallatlan emelése nem egyéb, mint a megkorbácsoltatásnak in effigie való gyakorlása, i ! l Álljon el tőle, mélyen tisztelt minister ur, akinek egyénisége a szelídség és megértés, akit épen azért tartanak nagyra és azért becsül mindenki pártkülönbség nélkül, mert egyénisége a méltányosságnak és megértésnek tanaiból van összetéve. Hát akkor miért kelljen itt olyan novellát alkotnia, amely mindezekkel a tanokkal ellentétben áll? Nem lehet # valakit fenyegető módon illetni fellebbezési jogának kitanitása kapcsán; ha pedig meg nem nyugszol, ott a veszély, hogy az ügyész még súlyosabb büntetést kivan a fejedre. Csak ez az^ egy tétel is kiragadva, mutatja ennek a novellának szellemét. Ez nem hasonlít a 40-es évek nagyjaira, nem hasonlít a Szilágyi Dezső, Fabinyi Teofilok és Erdélyi Sándorok korszakos alkotásaira. Gondoljon a t. Ház arra, hogy^ amikor büntetőtörvényhez nyulunk, a szabadságjogokhoz is nyulunk. Gondoljon arra, hogy a legkisebb büntetőtörvényalkotás is az alkotmány érintése; gondoljon arra, hogy a törvény kezelési módja megengedi azt a lehetőséget, hogy a szigorúság kapcsán vagyonilag és erkölcsileg elpusztuljanak olyan rétegek, amelyek enyhébb kezelés mellett még képesek a megjavulásra. . .-"- :J A méregből csak a kis adag a gyógyító erejű, a nagyobb adag megöli a »szervezetet.
