Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-68
316 Az országgyűlés hépviselöházának kalmazni«. (Homonnay Tivadar: Nagyon bölcs rendelkezés!) Ete annyit jelent, hogy ennek a szegény országnak, amelynek ngy is az egyetlen egy orvosolhatatlan és elviselhetetlen baja az, hogy az ország vezetésében a kelleténél kétszerte, ha nem háromszorta nagyobb számú tisztviselőt kénytelen eltartani és kénytelen azokat rosszul fizetni, mert megfelelően fizetni képtelen, ennek az országnak egy csapásra már az első intrádára ujabb ezer állami tisztviselővel szaporítom meg a tisztviselői létszámot, amely állami tisztviselői kartól ez az ország megszabadulni többet semmi körülmények között nem lesz képes. A magam részéről óva intem a t. képviselőházat ebbe a sötétbe való ugrástól. Meg vagyok róla győeődve, hogy az én intelmemnek nem lesz meig az a váírt hatása, amelyet az ország érdekében kívánatosnak tartok. De kötelességet kivánok teljesíteni, amikor legalább óvó szavamat felemelem és figyelmeztetem ugy a mélyen tisztelt többséget, mint a kormányt, hogy ezen az utón tovább haladni leglaább is veszedelmes séta. Ha megnézzük a külföld nagy demokrata államait, — hiszen mindig hivatkozunk a demokratizmus gyönyörű vívmányaira —- ha megnézzük például Svájcot vagy az amerikai Egyesült-Államokat, amelyek vannak legalább is olyan tekintélyű és olyan szabású orsizágok mint csonka Magyar or szájg, — ezt bizonyára el méltóztatnak ismerni — látjuk, hogy Amerika a maga 180 millió lakosával meg tud lenni államhivatalnokok nélkül, mert ott az egész tisztviselői kar — kiviévé egyies nagyon csekély kategóriákat, a birói státusokban és a magasabb állami státusokban — kivétel nélklü ép olyan szerződött alkalmazott, mint bármely más magánvállalat alkalmazottja. . (Homonnay Tivadar: De nyugdíjjogosultsága ott is van!) Bocsánatot kérek, nyugdíj sincsen, nem jól tudja a képviselő ur, hanem életbiztosítást kap minden alkalmazott magántársaságnál. Az alkalmazott ott biztosítja magát, ahol kívánja, egyszerűen prezentálja a biztosítási kötvényét munkaadójának, legyen az az áillam vagy magánfél, és amíg nála szolgálatot teljesít, a munkaadó fizeti a biztosítás költségeit. Itt nincs bürokrácia, itt nincs haszontalan adminisztráció, amely elnyeli a költségek legnagyobb részélt. Itt az az áldozat, amelyet a munkáltató alkalmazottja biztosítására hoz, száz százalékban az alkalmazott javára megy és nem emészti fel közben egy szükségtelen és hasznavehetetlen bürokrácia. Ha Amerika meg tudja ezit tenni, ha Svájc meg tudja ezt tenni... (Homonnay Tivadar: Ott is más a helyzet! Épen az, hogy más a helyzet! Azt kívánnám, hogy nálunk is más helyzet legyen, hogy iparkodjunk oda, hogy meg'mentsük ezt az országot a bürokrácia fojtogató karjai közül, mert itt nem az egyedeket, hanem magáit az intézményt ostorozom, amely idáig megölt és megbuktatott minden országot, ahol egyszer uralomra került. Oroszországban sohasem lett volna bolsevizmus túltengő cári bürokrácia néllkül, amely egy csapással átnyergelt a bolsivistáik oldalára. Vagy itt Magyarország, ahol nagyon kevés tisztviselő volt, aki ne üdvözölte volna a felkelő napot, ha vörös volt is! Méltóztassék a történelmen végignézni. A történelem szerint minden ország halálra van Ítélve, amelynek nagyobb a bürokráciája, mint amilyenre feltétlenül szükség van. Mivel pedig ez a törvényjavaslat ha nem is 68. ülése 1927 június 15-én, szerdán. a minister ur szándékából — nem őt akarom kritizálni, — de ezt a célt szolgálja, ehhez én segédkezet nem nyújtok és ezért a törvényjavaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Jánossy Gábor! Jánossy Gábor: T, Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Hogy én, aki nem vagyok szakember, nem vagyok orvos, nem vagyok statisztikus, tudós, közgazda, ehhez a törvényjavaslathoz mégis hozzászólok, annak különleges oka van. Hogy hozzászólok ehhez annak dacára, hogy a közérdeklődéssel ennek a törvényjavaslatnak tárgyeláísa nem igen dicsekedhetik, annak egyszerű és természetes oka az, hogy közigazgatási, vármegyei pályámat azzal kezdettem, hogy a közegészségügyi igazgatás körébe állitott engem az isteni Gondviselés, állitott hivatásom és én ennek a törvényjavaslatnak, meg ennek a szegény szerencsétlen országnak a közegészségügy vonatkozásaival kivánok igen nagy ál- * talánosságban foglalkozni. Szeretném, ha meghallaná az egész orszáig, szeretném, ha ez a t. Ház, az országgyűlés észrevenné azt, hogy Magyarország közegészségügye kétségbeejtő állapotban van, és ha azon gyorsan és alaposna nem segítünk, akkor pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk. T. Ház! 1889/90-ben Magyarország belügyministere, Tisza Kálmán kormányának utolsó belügyministere, egy a Királyhágón túlról való férfiú gróf Teleki Géza, azzal foglalta el belügyministeri székét, amivel én a legigénytelenebb tagija ennek a t. Háznak itt; először felszólaltam, hogy nem politizálni, hanem dolgozni jöttem ide. Nem eredeti álláspont volt ez tőlem. Ezt mondta ezelőtt 27 vagy 30 esztendővel Tisza Kálmán kormányának utolsó belügyministere, gróf Teleki Géza, akinek egy hatalmas segitő munkatárs volt, egy ős székely erő, egy robusztus férfiú, külsejére nézve olyan, mint a görgényi rengetegek bölénye, akinek hatalmas vállain hatalmas koponya volt, tele ésszel, tudománnyal — Szilágyi Dezsőszerü koponya, — akinek szivébe pedig székely faja, magyar fajtája, magyar nemzete iránt való odaadó szeretet lobogott. Amikor ezzel a Tibád Antallal együtt megjelent gróf Teleki Géza a belügyministeriumban, az előtte tisztelgő belügyministeriumi tisztviselői karnak azt mondotta: Uraim, én a belügyministeriumba nem politizálni, hanem dolgozni jöttem. Segítsenek engem abban a törekvésemben, hogy Magyarország népét megmentsem a végső pusztulástól. Mert Magyarország közegészségügye akkor, a történelmi Magyarországnak abban az idejében, Tisza Kálmán korában már olyan volt, hogy nem járások, nem körjegyzői vagy körorvosi körök, hanem egész országrészek voltak orvos nélkül, szülésznő nélkül ugy hogy száz meg száz, amint mondani szokás, a jó Isten háta mögött levő faluban ugy jöttek a világra a gyerekek, ugy éltek, ugy haltak meg, hogy hirét-hamvát sem látták soha okleveles szülésznőnek, orvosnak meg gyógyszernek. Ehhez járult egy másik rettenetes nemzeti nyavalya, a kivándorlás, amely évenként a legigazibb magyar fajtától, a legdolgosabb magyartól, a szegedi kubikusoknak majdnem százezreitől fosztotta meg ezt a ;• szerencsétlen országot. Ehhez járult a tüdővész, ez a másik nemzeti veszedelem, mohácsi veszedelem vagy talán ennél is borzasztóbb és pusztitóbb nyavalya. (Kun Béla: A jó közösügyes politika molochja nyelt el mindent!)
