Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-68

300 Az országgyűlés képviselőliázána ben a következő volt. Az Országos Pénztárban volt körülbelül 400 tisztviselő. Ebből maximum 25-re tehető azoknak a száma, akik autodidakták voltak, akik mint munkások a műhelyből, a munka padja mellől kerültek az Íróasztalhoz. A Kerületi Pénztárnál 500 közül talán 100 volt olyan, akit a régi Általános Munkás Betegségi és Rokkantbiztositóból vettek át. Néhányat pótlólag még felvettek hozzájuk, de az eredeti létszámban nem volt több, mint maximum 100 ilyen, tehát 20 százalék. Országos átlagban azonban hivatalos kimutatás szerint nem volt több, mint az egész munkásbiztositási tisztviselői létszámának 4—5%-a. Azt hiszem, ez nem olyan nagy aránytalanság, amelyet joggal lehetne kifogásolni (Szabó Imre: A jövőben is joggal igényelhetik.) és ami indokolttá tenné azt, hogy ez elé most már az uj munkásbiztositási törvényben áthághatatlan tilalomfákat állítsanak fel és lehetetlenné tegyék, hogy ebben a par excellence munkásintézményben munkás-tisztviselők is közreműködhessenek a dolgok intézésében. A bizottsági tárgyalás alapján a minister ur magáévá tett egy javaslatot, amely ugy szólt, hogy felhatalmazást kap a minister ur, hogy a tisztviselők államosításánál egyes esetekben eltekinthessen a képesítéstől. A javaslatban a szövegezésnél ez valamiképen már másképen jelent meg. Ugy látszik, más törvényhez kellett kapcsolni a dolgot. Ez azonban nem kielégítő és azt hiszem, ezek alapján munkástisztviselője az intézménynek nem lesz. Ez a kisegítő rendelkezés alkalmatlan erre, már pedig- — nem hazabeszólek, mert hiszen a munkásság ma el tud helyezkedni másképén, nem ugy, hogy bemegy a munkásbiztositás büróiba alsóbbrendű munkákat végezni, igen kevés díjazásért és igen nagy kötelezettségek mellett — én ezt lehetetlennek tartom, és meggyőződésem szerint igen erősen az intézet hátrányára lesz az, ha a munkásbiztositás adminisztrációjából teljesen kirekesztik a munkásosztályt és nem teszik lehetővé azt, hogy a többi tisztviselők között autodidakták, munkástisztviselők is résztvehessenek a munkában. Itt utalok arra, hogy egyik orvosképviselő, azt hiszem, Tóth Pál képviselő ur mondotta, hogy a legelső követelmény az, hogy a munkásbiztositási tisztviselő szívvel-lélekkel, együttérzéssel végezze munkáját. Nekem az a nézetem — és megint nem vagyok szubjektív, hanem objektíve állapítom meg ezt, — hogy a munkásosztályból kikerült tisztviselő lehet csak teljes együttérzéssel a maga osztályosa, a maga munkástársa iránt, mert a más társadalmi osztályból odakerült tisztviselő nem érezheti át azt ugy, amint átérzi az, aki átélte a munkássorsorsot és tudja, mit jelent az,, hogy a balesetet, vagy betegséget szenvedő munkás jól és gyorsan kapjon támogatást. (Strausz István: Ezt nem lehet általában mondani.) Nekem ez a tapasztalatom, méltóztassék megengedni, de a pszichológiából is folyik, hogy a sorstárs, aki együtt él vele, aki végigélte ugyanazt a sorsot, lélek szerint is sokkal érzékenyebb a mások sorsa iránt, mint az, aki eddig magasabb rendű sorsot élt le. Még szólnom kell arról, amit itt felhoztak a javaslat előnyeiről és hátrányairól. Ebben a kérdésben lojálisán meg fogom állapítani azt, ami plusz és azt is, ami minusz ebben a javaslatban. Közben meg kell majd állapitanom, hogy a javaslatban visszafejlődés van. Uj benne és szép vívmánynak tartom azt, hogy a 'hivatásos megbetegedéseket felvették a kártalanítandó balesetek közé. Ez régi köve: 68. ülése 1927 június 15-én, szerdán. telese a munkásságnak. Sajnos, a törvény maga ezt nem szabályozza, hanem rendeleti szabályozásra bizza. Keméljük azonban és kérnünk kell, — azt hiszem itt különben flx határidő van kikötve — hogy a hivatásos megbetegedések nömenclaturáját minél sürgősebben méltóztassék rendeletben szabályozni. Haladás mutatkozik még a tanoncdíjak emelkedésében, ami szintén régi követelése volt a munkásságnak. Ezzel a két konstatálható haladással szemben azonban a visszafejlődések egész sorozata van a javaslatban. így pl. a táppénz emelkedése megszűnik. Ez igen nagy szociális visszahatással fog járni. Generális nemzetközileg elfogadott szociálpolitikai tétel, hogy a betegség hosszadalmasságának egyes állomásain emelkednie kell a táppénznek. Ezt mi átvettük valamelyik rendelettel. Nem tudom, melyik volt; azt hiszem, a 479/1917. számú, rendelet. Ez négy héten túl felemelte a betegsegélyt 60%-rói 75%-ra. Tessék elhinni, egy munkásháztartásban négyheti betegség után erre a 15%-os többletre igen nagy szükség van, mert ha voltak apró tartalékok, azok négy hét alatt kimerültek és ha az első négy héten elég volt az 50 vagy 60%, a következő héten már kevés és az azután következő hetekben még kevesebb. De ha alaposabban nem lehet megoldani, legalább az érvényben volt szabály kell, hogy meghagyják és átvigyék ebbe a javaslatba és biztositsák 1 az automatikusan emelkedő táppénzt, amelyet — mondom — a munkásság már birtokolt. Hiba és visszafejlődés az* hogy a táppénz csak a negyedik naptól jár. Adminisztratív okokkal magyarázzák. Ez azonban nem elegendő ok, mert van olyan miinkásháztartás, amely három napig sem bírja el segély nélkül vagy kereset nélkül az életet és ekkor már összeomlanak az apró háztartások. Számtalan példa van arra, hogyha a munkás ma nem dolgozik és nem keres, holnap nem tud a gyermekének enni adni. Semmivel nincs tehát megokolva az, hogy a háromnapos időközt beiktassuk a törvénybe, amikor kezdettől fogva az első naptól adtak táppénzt, később a második naptól, még később a harmadik naptól; most átviszik a negyedik napra és ezen a területen áiiandóan nyomulnak előre, aminek pedig sem adminisztratív, sem pénzügyi megokolása nem helytálló, mert adminisztrative könnyen áthidalható, pénzügyileg pedig nem sokat jelent, ellenben a beteg szempontjából igen nagyjelentőségű. Visszafejlődés a 31. §, amely a segélyek egy részét kivonja a kötelező hatályból és fakultatívvá teszi. A drágább protézisek pl. nem kötelezők, holott eddig kötelezők voltak. Ezután már csak megadhatja a pénztár, ha erre megfelelő fedezete van. Már pedig a, biztosított munkás, ha a lábát elveszti, mondjuk nem üzemi baleset folytán, — mert a bales etbiztositás továbbra is nyújtja ezeket a kedvezményeket — de ha egy vasárnapi kirándulás alkalmával elüti egy főrangú autó, vagy a villamos alá kerül, vagy akármilyen szerencsétlenség éri, vagy egyéb baj történik vele, nem bizhatja magát h fakutativ elintézésre, nem teheti^ függővé a maga munkaképességét ós testi épségét attól, hogy ezt a protézist az önkormányzat, amelyhez nem sók köze lesz, meg fütgja-e adni, vagy hogy a pénztárnak van-e erre megfelelő fedezete. Ezt Imeg kellett volna hagyni a kötelező segélyezések csoportjában, mert ez a rendelkezés ellenkezik az eddigi gyakorlattal, a munkásbiztositás lényegével, s ellenkezik a szerzett jö-