Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-48

184 "Az országgyűlés képviselőházam azok az elvek érvényesülnek, amelyek a múltban érvényesültek. Higyje el nekem Bródy igen t. képviselőtársam, hogy én is jobban szeretném, ha a Wekerle-féle állásponton tudnék lenni. Az idők azonban megváltoztak és egész Európa, az egész világ azzal küzd, hogy az egyenesadókat a mai körülmények között sehol sem lehet ugy kiépíteni, amint arra szükség volna, hanem igenis, kénytelnek vagyunk nagyobb mértékben a közvetettadókkal és olyan adónemekkel élni, amelyeket azelőtt nem ismertünk vagy legalább is nem ilyen mértékben. Ez teszi megmagyarázhatóvá azt, hogy a mi költségvetésünkben is olyan közvetett adónem, mint a forgalmiadó, olyan nagy tétellel szerepel és hogy a mai helyzetben nem tudok tovább menni a leszállitás terén, mert ez nagyon könnyen maga után vonhatná a költségvetési egyensúly megbillenését. Soha nem mondottam azt, hogy a kormányzatnak az volna a feladata, hogy ezt az állapotot petrifikálja. Még azt a bizonyos 100 évet sem ugy értettem, mikor ezt mondottam; hanem igenis, azt mondottam azoknak a képviselő uraknak, akik akkor támadták a pénzügyi politikát és akik egymásután, mint Bródy t. képviselőtársam is, olyan tehertételeket akartak felvétetni a költségvetésbe, amelyékkel az állam a mai gazdasági helyzetben nem tud megbirkózni, hogyha ilyen követelésekkel fognak fellépni, akkor nem az a logikus, hogy én adókat töröljek, hanem az, hogy uj fedezeteket teremtsek. Ezt én nem tudom megtenni, de biztositom a túloldalt, hogy ilyen túlzott követelések mellett a forgalmiadó 100 évig is fenn fog maradni. Tessék tehát megtalálni a helyes egyensúlyt, az egyik oldalon a követelések támasztásában, a másik oldalon pedig a gazdasági élet teherviselőképességének megitélésében. Mert hiábavaló minden fáradozás, ha ezt a kettőt nem tudjuk kellő összhangba hozni. Politikai babérokat, politikai kamatokat, amire talán törekszenek, könnyű elérni, de a kérdést reálisan dűlőre vinni és megoldani ilyen összhang nélkül semmi körülmények között sem lehet. Épen azért, mert a pénzügyi tárca általános vitája ujabb nagy kérdéseket tulajdonképen nem vetett fel, ^csak egy-két kérdést fogok kiemelni. Nem azért, mintha ezek ujak lennének, hanem azért, mert ezek konkrétumok, amelyekre válaszolni akarok ós mert ismételten kifejezésre akarok juttatni egyes elvi álláspontokat. Mai beszédemben főkép az appropriációs törvényjavaslattal s annak különösen beruházási részével akarok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Ami a felmerült konkrét kérdéseket illeti, elsősorban Homonnay t. képviselőtársamnak válaszolok a tisztviselők és nyugdíjasok kérdésében. Azt hiszem, olyan' világosan és olyan határozottan jelöltem meg a magam és a kormány álláspontját ebben a kérdésben, hogy a legjobb akarat mellett is nem tudok sem többet, sem kevesebbet mondatni. A mai pénzüsryi politikának elsősorban arra kell törekednie, hogy a gazdasági élet túlterhelésén könnyítsen. (Ugy van! jóbbfelől.) Hiba volna a gazdasági életet ebben a túlterhelésében tovább is megtartani és azt hinni, hogy a másik oldalon még követeléseket lehet támasztani. Ezért jött a kormány azzal a programmal az országgyűlés elé, amelyet azóta — azt lehet mondani — majd minden vonatkozásban be is váltottunk: tudniillik az adóterhek könnyítésének és csökkentésének programmjával. Most fognak az eredmények kik 48. ülése 1927 május 17-én, kedden. alakulni. Én csak annyit mondhatok,^ hogy, ugy látszik, az intézkedések hatását kevésre becsülteim, amikor 40 milliót mondtam, mert valószínűleg 40 miliónál több lesz az adócsökentéseknek hatása. Ha az eredményeket tisztán fogjuk látni, akkor jön el az ideje annak, hogy foglalkozzunk olyan kérdésekkel, mint a tisztviselőkérdés és a nyugdíjasok kérdése. Ebből a szempontból is nyíltan és határozottan beszélek. Én azt mondottam, hogyha valakiben, ugy a mai kormányzatban megvan a törekvés, hogy a tisztviselők helyzetén javítson, de ezt csak akkor teheti, ha tudja azt, hogy képes lesz megoldani a költségvetési keretek között. Példaként felhoztam, hogy 15%-os javítás micsoda óriási terhet jelentene. Ma, is azt mondom hogy 15%-os javítás legalább 40—50 millió körül mozogna. Hiszen ezt nem olyan nehéz kiszámítani; azért jelent ily nagy összeget, mert a javítást — mint mondottam — generálisan szeretném ugy az alkalmazottakra, mint a nyugdíjasokra is kiterjeszteni. Most azonban tisztán abból a szempontból teszem szóvá a kérdést, hogy Homonnay igen t. képviselőtársam adataira tegyek észrevételeket anélkül, hogy kifogásolnám a célzatot, amely őt felszólalásában vezette. A legnehezebb dolog egy statisztikai összehasonlításnál a helyes időpont megállapítása. Ha indexszámokkal dolgozom, az eredmény mindig ától függ, milyen időpontból indulok ki. Igen t. képviselőtársam abból az időpontból indult ki, amikor 1924 óta a legkedvezőbb volt a helyzet. Én megfordítom a tételt és azt mondom, tessék kiindulni a legkedvezőtlenebb helyzetből, mert helyesen nem is szabad másból kiindulni. Abból az időszakból kell kiindulni, amikor kezdtük a szanálást ós amikor már érződött ennek hatása. Az indexszám akkor 160 körül mozgott. Ezzel tessék szembeállítani azt az eredményt, amelyet elértünk, (Homonnay Tivadar: Ezt is megtettem! A minister ur érdemeit elismerem ebben!) Nekem nincs ebben érdemem, mert ezt a gazdasági élet önmaga alakította ki, de igenis, ha helyesen akarjuk összehasonlítani a dolgokat, akkor ebből az adatból kell kiindulni és igy kell elbírálni a mai helyzetet. Egészen nyíltan megmondom, — méltóztassanak viszaemlékezni, itt a Házban is többször tettem kijelentést erre vonatkozólag, — hogy én minden alapot elfogadok, de amig ezen a helyen vagyok az indexszámok alapján dolgozni nem vagyok hajlandó. Amikor annak idején a drágaság kérdése szóba került és épen arról az oldalról kérték tőlem, mint közélelmezési ministertől, hogy hassak oda, hogy a munkabérek kérdése ebben az irányban legyen megoldható, a legélesebben állást foglaltam az indexszámok ellen, és állást is fogok foglalni ellenük minden tekintetben, mert ha ebbe az útvesztőbe belemegyünk, akkor örökös fluktuációnak tesszük ki az életet. Márpedig a tisztviselői illetményeket ezen az alapon rendezni sohasem lehet. Viszont, ha mégis valami bázist akarok az összehasonlításra, akkor a legrosszabb helyzetből kell kiindulnom és azt kell kutatnom, vájjon mi volt ezeknek az illetményrendezéseknek a hatása. Egészen nyugodtan megállapíthatom és mondhatom, hogy amikor mint t pénzügyminister kétizben javítottam az illetményeket, meg sem néztem, hogyan alakult az indexszám, mert nem is voltam erre kíváncsi. Nem ebből indultam ki, hanem egészen másból, (Homonnay Tivadar: Én csak a vásárlókópességet bizonyítottam be!) éspedig abból, — amit a képviselő 1 ur is helyesnek mondott, — hogy amennyire