Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-44

Âz országgyűlés ícépviselöházánah nek csupán egyetlen csoportjával, területével kivánok foglalkozni, és pedig mindenféle politikai vonatkozástól tökéletesen mentesen. Már pedig t. képviselőtársam beszédétnek legnar gyobb része egy eminenter politikai kérdést taglalt, a választójog kérdését, amely kérdés ebben a Háziban már sokszorosan megvitatásban részesült és azt hiszem, még igen sok esetben fogunk ezzel a kérdéssel találkozni. T. Képviselőház! Körülbelül másfél esztendővel ezelőtt Rudabányán egy nagyon szerény, de országos jelentőségű ünnepet ültek: gróf Gvadányi József születésének 200-ik évfordulóján a szobrát leplezték le. Két évszázad múlt el azóta — örök törvény szerint — az idők végtelen tengerében, két évszázadot nyelt el az idők óceánja. A miennes gróf első úttörő volt azok között, akik a magyar irodalomban, szakítva a múlt idők idegenszerű hagyományaival, arra felé tekintettek éles szemmel, merész fordulattal, ahonnét az igaz értékek integetnek. Olyan mélységek felé tekintett, ahol rejtett kincsek vannak eltakarva, olyan mélységek felé, ahonnét igazi nagy érjzések örök sóvárgással napfényre igyekeznek, mint a tó fenekéről a buborék. Ez a rejtelmes mélység: a néplélek, valamennyiünk közös kincse. (Ugy van! a jobboldalon.) Ma kétszáz esztendő távolán át is alig fogyatkozott fénnyel ragyog felénk a költő nagyszerű munkája, a Peleskei nótárius. Koncedálom. hogy a felületes szemlélő a rádió és egyéb csodás találmányok — ragyogó civilizáció — korszakában mosolyog a költemény naivlelkü hősén, de aki mélyebben beletekint a dolgokba» aki a vizekből kihalássza a gyöngyöket, meglátja, érzi, hogy a költő éles szemmel látott meg ebben a költeményben egy gondolatot: a nótáriust, aki a nemzeti hagyományoknak, a nép érzésének, édes lelkének — igaz — talán öntudatlan horidozója a iarkai-barka események sokfélesége közt A költő porai már régesrégen egyesültek az anyafölddel, munkái is csak érdekes irodalomtörténeti emlékek már, de a gondolata, eszméje életrekelt, futó idő megérlelte és ma szárbaszökkenve virágzik, pompázik. A mai magyar életnek, különösen a magyar falunak két legfőbb pillére a nép és az ő jegyzője. (Ugy van! jobbfelől.) Arról a történeti fejlődéséről, amely idevezetett, ezúttal nem kivánok szólani. De hangoztatom azt, hogy ennek a fejlődésnek jelentékeny részben részesei azok a jegyzők, akik nagyon is korlátozott hatáskörben többet, maradandóbbat, eredményesebbet alkottak, mint akár, a teoretikusok, akár a politikusok. Rövid az az idő, amely rendelkezésemre áll és igy nem mondhatok el mindent, amit e kérdéssel kapcsolatosan elmondani szivem óhaja volna, csak két dologra utalok. Az egyik az, hogy a magyar közigazgatásban, ebben a nagy ágas-bogas erdőben, nincs egyetlen egy olyan tér, olyan kategória, amely annyira a magyar fejlő dós eredménye és annyira tipikusan magyar volna, mint épen a községi és körjegyzői kar. (Ugy van! a jobboldalon.) A magyar élet szükséglete szülte, fejlesztette és ápolta ezt az intézményt, amelynek párját sehol Európában megtalálni nem lehet. (Ugy van! a jobboldalon.) Ez az intézményünk sokban elüt minden egyéb intézményünktől s azokkal összehasonlitani épen ennél a sajátos fejlődésnél fogva nem is lehet. De nincs még egy olyan kategóriája sem a tisztviselői karunknak, — országos átlagban beszélek — amelynek fejlődési színvonala akkora haladást 44. ülése 1927 május 11-én, szerdán. 421 mutatna, mint épen ennek a karnak színvonala. Manapság, amikor a tisztviselők mindenféle kategóriája a helyzete javításáért, fizetésemelésért, státusrendezésért stb. küszködik, amikor ezért agitál, amikor gyűléseiben nem egyszer fenyeget is, akkor tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy a jegyzői kar az egyetlen minden más tisztviselői kategória között, amely a gyűléseiben, — akár a járásokban, akár a vármegyében, akár országos szervezetében tartja ezeket a gyűléseket és tanácskozásokat — sohasem a maga érdekeit helyezi mindenek elébe, hanem állandóan nagy országos kérdésekkel foglalkozik. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Ezekben a kérdésekben foglalnak állást, de a kérdéseket mindig abból a szemszögből nézik, hogy vájjon azok a falu népére áldásosak lesznek-e vagy károsak. Ha pedig a saját kérdéseikkel és dolgaikkal foglalkoznak is, akkor sem mindenekelőtt az anyagi kérdéseket fejtegetik és nem e tekintetben támasztanak követeléseket, hanem — ebben látom én a közérdekű vonatkozást — mindenkor a jegyzők közjogi helyzetének, a községben való helyzetüknek tisztázását, rendezését és véglegesítését kivan ják. Ez a közérdekű rész az a második kérdés, amellyel, ha röviden is, foglalkozni óhajtok. A mai nagyon szűkre szabott községi jegyzői hatáskör a változott időknek, szerintem, egyáltalán nem felel meg. A községek ujabb szervezésénél, amely sokáig már nem várathat magára, ugy gondolom, hogy a községi közigazgatás központjává a jegyzőt kell tenni. A jegyzőt kell felruházni bizonyos jogokkal és hatáskörrel, (Ugy van! jobbfelől.) szinte addig a határig, — e tekintetben talán nagyon egyéni a véleményem, — de ugy gondolom, egészen addig a határig kell majdan a jegyzői képesítésnek még további fokozásával és emelésével, a falusi lakosság kulturfokának további emelésével és fejlesztésével felemelni, hogy szinte a járási közigazgatás nagyrésze feleslegessé váljék. Ehhez — felfogásom szerint — természetesen a községek megfelelő egyesitése is szükséges volna. (Egy hang jobbfelöl: Jó gondolat!) Előttem világos, —- egy percig sincs kétségem e tekintetben, — nemcsak a szorosan vett közigazgatásra gondolok, de egyáltalán az az adminisztráció, az a költséges apparátus, amellyel ma az adminisztrációt minden vonatkozásban visszük, vagy talán a mai helyzet szerint kénytelenek is vagyunk vinni, ebben az alakjában sokáig aligha lesz fentartható, ha pedig fentartatik, ez csakis más, ugyancsak nagyfontosságú érdekek elhanyagolásával, sérelmével vagy épen azok veszélyeztetésével történhetik meg. Nem kivánok a közigazgatás reformjáról, — bármennyire csábitó volna is ez — bővebben szólani. Mikor erről a kérdésről van szó, akkor évtizedek története vonul el a szemeim előtt, szinte egy emberöltő törekvéseinek története és én ugy gondolom, nem jövök ellentétbe a tárgyilagossággal, ha azt állapítom meg, hogy a lex Szapárytól kezdve végig ezekben a törekvésekben talán több volt a politika, mint a közigazgatás átreformálásának gondolata és szándéka. Erre vezetem vissza azt, hogy nem is lett a szerves reformból tulajdonképen semmi sem. A magyar közéletben, — még komoly közigazgatási szakkörökben is — amikor erről a kérdésről volt szó, folyton ugy állították be a kérdést, mintha ez kizárólag azon fordulna 59*