Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-35

Az országgyűlés képviselőházának jelenik a malomban és megkérdezi a tulajdonost, vájjon megcsinálta-e azt az izét, amelyet az iparfelügyelőség elrendelt? A malmos megnyugtatja, hogy megcsinálta. Azután elbeszélgetnek, hogy ne mondjam, elkvaterkáznak, a biró hazamegy, a dolog rendben van, az ügyet ad acta teszik. Egy esztendő múlva az iparfelügyelő újból gyár vizsgálatot tart és látja, hogy minden ugy van, mint ahogyan egy évvel ezelőtt volt. Ez a példa is azt biaoïiyitja tehát, hogy ezen az állapoton feltétlenül változtatnunk kell. Változtatnunk kell azonban a kihágási eljáráson is, mert ha most az ipar felügy elő megindittatja a kihágási eljárást és megbüntetteti azt a malomtulajdonost, ez lefizeti azt a jelentéktelen bírságot, mert az csakugyan jelentéktelen ahhoz, mint amennyibe az a lécszerkezet került volna, ha azt neki el kellett volna készíttetnie. A népjóléti ministerium költségvetésének átvizsgálásánál fájó szívvel kellett megállapitanom, hogy a népegészségügy fejlesztésére is milyen kevés 3sszeg jutott. Ennél a tárcánál arra az elgondolásra jutok, hogy a népegészségügyet egy nagy lépéssel lehetne előbbrevinni kommerciális alapon létesítendő intézményeik kiépítésével. Ha visszaemlékezünk arra, hogy a háború előtt milyen szerény szubvenciókkal lehetett egy igen versenyképes ipart Magyarországon kifejleszteni, teremteni, akkor elképzelésem szerint hasonló intézkedésekkel, egészségügyi intézmények létesítésével lehetne népegészségügyünket előbbrevinni. Itt elsősocrban a tuberkulózis elleni védekezésre gondolok. Olyan törvényt kellene hozni, amelynek alapján magánkezelésben kórházak, szanatóriumok, diszpenzerek létesíttessenek és ezeket kellene az államhatalomnak megfelelően támogatni olcsó anyaghitelekkel, adómentességgel, illetékmentességgel és, a mi a legfontosabb, a befektetett tőke minimális kamatozásának garantálásával. Akkor ez a magántőkét arra ösztönözné, hogy rávesse magát az ilyen üzleti lehetőségek téréire és miként Svájcban és más külföldi államokban is százával épültek olcsóbb és drágább tüdőbetegszanatóriumok, ugy ugyanezen az alapon épülhetnének nálunk Magyarországon is ilyen szanatóriumok az egyetlen legmagasabb fekvésű magaslati klímájú Mátrában, építeni és létesíteni lehetne egy magyar Davost. Az a meggyőződésemi, hogy ez nagy lépésekkel vinné előre a magyar népegészségügyet. Kikötendő volna, hogy ezekben a svájci mintára építendő tüdőbetegszanatóriumokban a férőhelyeik egy bizonyos százalékát egészen olcsó áron a szegény lakosság részére bocsássák rendelkezésre. Ennek az intézménynek aztán még további támogatást is lehetne talán adni esetleg az Országos Betegápolási Alap terhére. Az az érzésem, hogyha a népjóléti minister ur ezt a kérdést megfontolja és szeretettel meg is valósítja, ugy itt nemcsak egy uj alkotási lehetőség fog megnyílni à munkaügyekben is, hanem saját magának is maradandó emléket fog állítani. Ennek a már harmadízben a képviselőház elé kerülő költségvetésnek, amely az állami gazdálkodásról mutat képet, van egy szerintem nagy, bár részben menthető és magyarázható baja és ez az, hogy valahogy nem nagy az az összeg, amely produktív beruházásokra forditta tik. Amikor sok-sok ezer munkanélküli munkás várja a megélhetést adó munkaalkalmakat és ugy az állami, mint a magánintézmények és vállalatok tisztviselőinek ezreit kény5,5. ülése 1927 április 6-án, szerdán. 427 szeritettük a B-listákkal más pályákra és amikor meglévő iparunk, ipari termelésünk a kedvezőbb termelési viszonyok között dolgozó, de tőlünk elzárkózó szomszédos országoknak szinte kinai falába ütközik, akkor kétszeresen nagy jelentősége van annak, ha mindenki számára munkaalkalmat tudnánk teremteni. Ennek pedig egyetlen megoldása volna: a produktiv beruházási E produktív beruházáshoz szükséges összegek előteremtéséhez azonban uj csapásokat kellene bevezetni, nem pedig a termelésnek eddig megszokott megterhelését kell továbbra is fenntartanunk. Ilyen uj csapás volna szerintem a »betterment tax«. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt az értékemelkedési járulékot nálunk is törvényhozásilag szabályoznák, akkor a kormánynak olyan tekintélyes pénzösszeg állana rendelkezésére, amellyel nemcsak az adófizetők millióinak terhein lehetne segíteni, nemcsak tisztviselőinket és katonatisztjeinket tudnánk jobban űzetni, hanem — ami a legfontosabb — ezt az összeget produktív beruházásokra lehetne fordítani . Ilyen közmunka, ilyen nagy produktív beruházás volna mindjárt itt Budapesten az óbudai ésaBoráros-téri híd megépítése. Ennek a két közérdekű és fontosságában is felbecsülhetetlen horderejű hídnak építési költsége a jelenlegi viszonyok között körülbelül 40 millió pengőre volna tehető. Ha ez a két hid megépülne, akkor a közelében lévő telkek tulajdonosai minden munka nélkül nagyobb értékű vagyonértékemelkedéshez jutnának, (Ugy van! ügy van! jobbfelől.) mert a telkek értéke szinte megsokszorosodnék, úgyhogy jogos és igazságos volna, ha az állam ennek az értéktöbbletnek legalább egy relatív csekély részét a hídépítés céljaira igénybe venné. Ezeken az Öbuda és a Margithid közötti telkeken rögtön megindulna az építkezés, úgyhogy néhány év alatt ezek a területek, mai külkerületek, belterületekké alakulnának át. Ilyen nagy hidak építésével kapcsolatban számtalan iparág nyerne foglalkozást, az építőiparon kivül még legalább 20 iparág és amellett még a magyar nehézipar, a magyar vasművek is körülbelül 20 millió pengő értékű megrendeléshez tudnának jutni. Ezeket a változatos munkaalmakat mind meg lehetne teremteni a »betterment tax« alkalmazásával. Ez a »betterment tax«-járulék alig terhelné a környező telkeket. Ha a járulékot az amortizációs periódus alatt vetnék ki, akkor körülbelül csak 500% telekértékemelkedésnél érné el az 1%-ot. Ez a »betterment tax« volna szerintem az az egyik uj csapás, amelynek bevezetését a produktív beruházások céljaira szükséges összegek előteremtéséhez én mély tisztelettel ajánlom a magas kormány figyelmébe. Ugyancsak a legutóbbi idők vívmánya az, hogy kommerciáltuk az állami üzemeket, az Államvasutakat, az állami vas- és acélgyárakat. De ez a kommerciálódás még korántsem érte el azt a fokot, amelyet bármely jól vezetett magánvállalattól megkövetelhetnénk. Ezt pedig azzal indokolom, hogy nincs még egy üzem, amely akkor rezsivel dolgoznék és nincs olyan magánvállalat, amelynél az adóügyi hatóságok is eltűrnék és ne kifogásolnák azt a mérlegkészitési technikát, amelyet a költségvetésben, az állami üzemek tüntetnek fel. Ez szerintem csak addig volt megengedhető, amíg az állami üzemeket nem kezelték ugy, mint kommerciális üzemeket. Azóta azonban, amióta az állami üzemek, mint kommerciális üzemek vezettetnek, azóta nem volna szabad olyan