Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-33

3ÍÓ Àz országgyűlés képviselőházának 33. ülése 1927 április 1-én, pénteken. kell hoznia, meghozta. E mellett az elismerés mellett köszönetet mondott az ország tisztviselőtársadalmának, annak a tisztviselőtársadalomnak, amely ezeket a nagy időket békebeli fizetésének redukált mértékével élte át; amely szintén azoktól a nagy nemzeti gondolatoktól vezéreltetve, hogy nemcsak az adózó közönségnek, hanem neki is jövőért áldozatot kell hoznia, ha nem is szótlanul, — hiszen olykorolykor kicsattant lelkéből az elég jogos elégedetlenség — de mégis béketűréssel viselte ezt a nagy megpróbáltatást. Az első megállapítás következménye az volt, hogy maga a pénzügyminister ur a közelmúltban beterjesztett a Ház elé egy törvényjavaslatot, amelyben az adózók adójának enyhitését foglalta paragrafusokba. Ez a törvényjavaslat elismerése annak, hogy most már az adózás mértékét nemcsak nem lehet emelni, hanem hogy a kormányzat az utolsó ponton megállott és hozzáfog az adóenyhitésekhez. Annyit jelent ez, hogy amikor az államháztartást formailag már szanálták és egyensúlyba hozták a betvételt a kiadással, eme nagy erőfeszítés után a második pontot tette programmjává, az adózó közönség terheinek csökkentését, azért, hogy az adózó alanyok ebbe a nagy áldozatkészségbe bele ne pusztuljanak. Ennek a törvénynek, amely ugyan kevés adóenyhitést jelent egyéni és kisebb vonatkozásában, abban nyilvánul az értéke, hogy megszabta a határt, hogy most már tovább menni nem lehet, megmutatta az irányt, amelyen tovább kell haladni a konszolidáció terén. Amikor másik oldalról és több vonatkozásban a pénzügyminister ur beígérte, hogy amint az ország gazdasági helyzete lendül, azon lesz, hogy egyéb vonatkozásokban is az adót enyhítse és az adóalanyokat erősítse, — s ebben az irányban, amint látjuk, meg is indult az országgyűlés munkája — ugyanakkor azonban a másik elismerésreméltó társadalmi osztálynak, a tisztviselői karnak helyzete stabilizálódott, megmaradt a régi állapotban, megmaradt tehát a joga a tisztviselőtársadalomnak, hogy reklamálja a maga igazát. Ennek a megállapításnak a konzekvenciája az kell hogy legyen, hogy amikor az adózók terhem enyhítettünk és az adóalanyokat erősítettük, ugyanakkor ennek a nagyértékü testületnek is, amely sietett és segített a nemzetet a veszélyes zónán keresztülvezetni, segitsünk a helyzetén. Itt már t. képviselőtársaim több oldalról hangot adtak annak a kívánságnak, hogy a tisztviselői társadalom anyagi helyzetén javítani kell s ez mindnyájunk részéről a legmelegebb támogatással és elismeréssel találkozott. Nem elég azonban csak a megállapítás, hanem ezeket a megállapításokat a pénzügyi kormányzatnak realizálni is kell, mert csak akkor lesz egészségesebb, jobb és tökéletesebb nemzeti élet s akkor fog viszszatérni a béke az egész vonalon, ha itt is a jogos igények kielégítésével megnyugtatjuk azokat, akik a nemzet érdekében dolgoznak. En a tisztviselői társadalom fel segítését, jobb anyagi helyzetbe való juttatását szociális és gazdasági szempontból azért kivánom, mert mindenki panaszkodik. Például a kereskedő a boltja előtt áll és várja a vevőket. Az iparos hiába produkál, nem jelentkezik, aki az iparcikket megvegye. Ennek a természetes következménye az, hogy a munkásnak is fel kell kelnie műhelyszékéről, vagy el kell hagynia a gyárat és el kell mennie sétálni. Az egész vonalon mindenki nagy pangásról panaszkodik. Ez igaz, s ha ennek az okát keressük, megtaláljuk abban, hogy azok a fogyasztók, akik a békeidőben is a nemzeti termelés legnagyobb fogyasztói voltak, ma csak a legszükségesebb anyagi eszközökkel rendelkeznek, s épen hogy csak a létfentartásra szükséges élelmiszereket tudják valahogyan megvenni, és ezenkívül, — amint ezt cikkekben is megírják, s ez a valóságnak meg is felel — minden kuíturigényt leredukálniuk kell, csak a vegetálásra szorítkozhatnak. Ha azt akarjuk, hogy a gazdasági élet meginduljon, annak többek között, az igeii t. képviselőtársaim által már más oldalról megvilágított kérdések megoldása mellett, egyik feltétele az, ha a jó fizetést szociális szempontból is megadjuk a tisztviselői karnak, hogy legyenek vásárlók. Ezt az állításomat csak a közelmúltban történt azzal az örvendetes eseménnyel akarom megvilágítani, hogy például a budapesti iparosok és kereskedők december végén és január elején örvendetesen^ jelentették a maguk egyesületében a székesfővárosnak azt a tényét, hogy a helyes pénzügyi gazdálkodása folyományaként tisztviselőinek és alkalmazottainak — a legkisebbtől a legmagasabb állású egyéniség — a decemberi fizetés egész összegét adta karácsonyi ajándékul. Ez mintegy 35 milliárdot tett ki; ez a pénz azonban nem vándorolt a takarékba, nem. bankbetét lett, hanem mindenki azt az összeget, amelyet kapott, elköltötte, beleöntötte a gazdasági életbe, és ez annyira éreztette hatását az iparra és a kereskedelemre, mint ahogyan a szomjas földre hat a jótékony eső. Az egész vonalon, ha csak átmeneti időre is, munkaalkalmakat teremtett, munkásokat foglalkoztatott; a kereskedő megkapta a maga százalékát eladott áruja után, az iparos szerzett jövedelméből ujabb iparcikkek gyártásához foghatott. T. Ház! Ezt a szociális szempont is azt diktálja, hogy necsak átmenetileg és nemcsak részlegesen történjék az ilyen megsegítés, hanem véglegesen és az egész vonalon. Hiszen tudjuk valamennyien, — a tisztviselők és mások is — hogy jobb fizetés esetén mindenki igyekszik lefokozott, lenyomott kulturigényét kielégíteni, s így az a tisztviselő sem zárja a ládafiába a pénzt, hanem átadja a gazdasági életnek. Épen azért, amikor ezt a kérdést e formájában felvetem, — hiszen ezzel a kérdéssel hosszasan lehet foglalkozni, más t. képviselőtársaim is foglalkoztak vele, s majd még a részletes vitánál az egyes kategóriákra is ki fogok terjeszkedni — meg kell még emlékeznem a nyugdíjasokkal szemben elkövetett arról az igazságtalanságról, amely hátrányos megkülönböztetést a régebbi nyugdíjasok illetményei és azok illetményei között, akik ujabban kerültek állásokba. A nyugdíjasok életük javát töltötték az állam szolgálatában, azt az igazságtalanságot tehát, amelyet velük szemben elkövettek és amely demoralizálólag hat, mindenhogyan, még a legnagyobb áldozatok árán is reparálni kell. Méltóztassanak megengedni, hogy mielőtt egy német szociális kérdés fejtegetésére áttérnék, foglalkozzam röviden egy olyan kérdéssel, amellyel abszolúte nem volt szándékom foglalkozni. Az elmúlt napokban azonban a baloldalról többizben személyemet és kerületemet is megnevezve, olyan vádakat vágtak a fejemhez, amelyeket igazságtalanoknak tartok, amelyek a valóságnak meg nem felelnek és amelyeket ez alkalommal az országgyűlés szine előtt tisztázni akarok. (Halljuk! Halljuk!) Ezt a kérdést azért nem akartam érinteni, mert olvastam, hogy az egyik ügyes újságíró a nemzetgyűlés feloszlatása után összeállította, hogy az elmúlt